Bár azt hiszem, a blog valamennyi lelkes olvasója tudja, de azért közzétesszük a szolgálati közleményt: az elmúlt két hétben tapasztalható hallgatás oka az, hogy Magyarországon voltunk - 10 nap internet-megvonás, áááááááá - ÉÉS megtartottuk az egyházi esküvőnket, utána pedig egy jó kis lakodalmat:)) Reméljük, mindenki olyan jól érezte magát, mint mi:)) Emlékül itt van néhány kép...
Most, hogy vissza/hazajöttünk, kicsit fura.
Egyrészt ott van egy nagy űr: több hónapnyi tervezés, szervezés és készülődés után az egyetlen dolgunk újra és újra megnézegetni a gyönyörű üdvözlőkártyákat, amelyekből kis kiállítást rögtönöztünk a tálalószekrényen, felavatni az ajándékokat és várni, hogy elkészüljenek a fotók. Nem kell ülésrendet, szobabeosztást, fotózási tervet, menetrendet alakítgatni, slideshow-t szerkesztgetni és azon izgulni, hogy vajon tetszeni fog-e a menyasszonyi ruha a vőlegénynek, stb... Hirtelen nagyon sok időnk lett.
Másrészt itt van az a fura kettős érzés, amiről mindenki tud mesélni, aki hosszabb-rövidebb ideig élt már külföldön. Hazajöttünk, vagy "csak" vissza? Ahogy a tiszteletes úr is imádkozta, most egy ideig a szülőföldtől távol vetett minket a sors - ezt tudtuk, tudjuk. Mégis, eddig meghatározta a mindennapjainkat a szeptember eleji hazamenetel; az fix pont volt, az biztos - még oda kötötte a gondolatokat... ( És az esküvő-mizéria mellett nem is nagyon jutott energia ilyen elméleti kérdéseket boncolgatni.:))
Most ilyen nincs, idén talán ha még egyszer haza-(vagy vissza?:) jutunk, de jó eséllyel akkor is csak pár napra. (Kedves Szülők és Barátok! Tudjuk, hogy Ti ott vagytok és ez a szál mindig is odaköt bennünket, a gyermek és fiatalkorunkhoz, de a kettőnk közös élete most túlnyomó részben Bukarest körül gravitál...)
És ugyan körülvettük magunkat a saját tárgyainkkal (egy négy gyerekes családot megszégyenítő mennyiségű holmit kihozva:)) és tulajdonképpen jól is érezzük magunkat itt kint; de azt hisszük, mégsem attól lesz egy hely otthonná. A hétfői visszaút nagyon furcsa érzéseket ébresztett mindkettőnkben. Valami még hiányzik ahhoz, hogy otthonunknak nevezzük...
Ráadásul eddig nyár volt, amikor nem esküvőt szerveztünk, akkor is kirándultunk, mintha csak egy hosszú nyaraláson lennénk - most jönnek a dolgos /monoton hétköznapok, a mindennapi rutin. Most az a feladat, hogy azt a pluszt megteremtsük, ami majd otthonná teszi nekünk a Strada Emanoil Porumbaru 89-et, hogy ne csak egy hely legyen, ahol az égiek rendeléséből egy/két/három/négy évet le kell élnünk, hogy ne csak "ide-oda sodorjon bennünket a véletlen, mint a szél..." (idézet Dan hadnagytól, Forrest Gump)
Egyrészt ott van egy nagy űr: több hónapnyi tervezés, szervezés és készülődés után az egyetlen dolgunk újra és újra megnézegetni a gyönyörű üdvözlőkártyákat, amelyekből kis kiállítást rögtönöztünk a tálalószekrényen, felavatni az ajándékokat és várni, hogy elkészüljenek a fotók. Nem kell ülésrendet, szobabeosztást, fotózási tervet, menetrendet alakítgatni, slideshow-t szerkesztgetni és azon izgulni, hogy vajon tetszeni fog-e a menyasszonyi ruha a vőlegénynek, stb... Hirtelen nagyon sok időnk lett.
Másrészt itt van az a fura kettős érzés, amiről mindenki tud mesélni, aki hosszabb-rövidebb ideig élt már külföldön. Hazajöttünk, vagy "csak" vissza? Ahogy a tiszteletes úr is imádkozta, most egy ideig a szülőföldtől távol vetett minket a sors - ezt tudtuk, tudjuk. Mégis, eddig meghatározta a mindennapjainkat a szeptember eleji hazamenetel; az fix pont volt, az biztos - még oda kötötte a gondolatokat... ( És az esküvő-mizéria mellett nem is nagyon jutott energia ilyen elméleti kérdéseket boncolgatni.:))
Most ilyen nincs, idén talán ha még egyszer haza-(vagy vissza?:) jutunk, de jó eséllyel akkor is csak pár napra. (Kedves Szülők és Barátok! Tudjuk, hogy Ti ott vagytok és ez a szál mindig is odaköt bennünket, a gyermek és fiatalkorunkhoz, de a kettőnk közös élete most túlnyomó részben Bukarest körül gravitál...)
És ugyan körülvettük magunkat a saját tárgyainkkal (egy négy gyerekes családot megszégyenítő mennyiségű holmit kihozva:)) és tulajdonképpen jól is érezzük magunkat itt kint; de azt hisszük, mégsem attól lesz egy hely otthonná. A hétfői visszaút nagyon furcsa érzéseket ébresztett mindkettőnkben. Valami még hiányzik ahhoz, hogy otthonunknak nevezzük...
Ráadásul eddig nyár volt, amikor nem esküvőt szerveztünk, akkor is kirándultunk, mintha csak egy hosszú nyaraláson lennénk - most jönnek a dolgos /monoton hétköznapok, a mindennapi rutin. Most az a feladat, hogy azt a pluszt megteremtsük, ami majd otthonná teszi nekünk a Strada Emanoil Porumbaru 89-et, hogy ne csak egy hely legyen, ahol az égiek rendeléséből egy/két/három/négy évet le kell élnünk, hogy ne csak "ide-oda sodorjon bennünket a véletlen, mint a szél..." (idézet Dan hadnagytól, Forrest Gump)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése