A szülői példa hatalmáról...

A szülő a PÉLDA. Ezt tudtuk, tudjuk és most már örökre tudni is fogjuk :( (Meg hogy, ahogy Maria Montessori mondta, most van az "absorbent mind" (befogadó elme) szivacs-időszakában és minden ragad rá, még ha nem is érti, hogy mit miért...)

Előzmények: Boti és a porszívó viszonya jelentős fejlődésen ment keresztül, most már odáig jutott, hogy ha nincs bedugva, akkor akár egy óráig is eljátszik vele (amíg megy, addig fenn ül a kanapén és azt hajtogatja, hogy "kész, kész..."). Biza, megint ott tartunk, hogy akkor van hiszti, ha elteszem.És most már nagyon ügyesen "porszívózik": alaposan, csíkról-csíkra végigporszívózza az egész nappalit, aztán áthúzza a játszószobába, stb., utána kiveszi a víztartályt (ami persze üres, mivel először kiöntöm és csak utána adom neki) és viszi kiönteni a WC-be ...

A sztori: Egyszer csak látom, hogy jobbról-balról megfogja a porszívót, és két kezével támaszkodva, bal lábával egyensúlyozva a jobb lábával a porszívó bekapcs/kikapcs gombját nyomogatja. Rászóltam, hogy legyen szíves ne másszon a porszívóra. (Még a hangomat sem emeltem fel, nem kiabáltam, stb..., csak szóltam.)

Abban a pillanatban láttam, hogy valami nagyon nem kerek.

Szegénykém csak állt, nézett, állt, nézett, először rám, aztán a porszívóra, aztán vissza, aztán lassan lefelé görbült a szája, lecsüccsent a földre és szívszaggatóan zokogni kezdett.

Először nem értettem, hogy mi a baj, aztán - villámcsapásként - belémnyilalt a felismerés: mivel Nórca mindig a kenguruban lóg a hasamon porszívózás közben, ÉN is mindig lábbal kapcsolom ki a porszívót. És szegény Mazsola csak mindenben utánozni próbált (mint minden másban, Ő is mosogatni akar, az én cipőmben akar lemenni a játszótérre, ő akar főzni, stb...).

Ölbe vettem, megölelgettem, bocsánatot kértem, mondtam, hogy szóljon rám nyugodtan, ha lábbal kapcsolnám ki én is, stb., de legalább 15 percig nem bírtam megnyugtatni szegényt.

És hogy milyen rosszul éreztem/érzem magam az egész miatt...

Szóval nagyon kell vigyázni, hogy mit tesz vagy nem tesz az ember lánya.....

Isteni reggeli hétvégére....és sütőtökös créme brulée

A gasztro rovatba már régen firkáltam, épp időszerű egy (javítanám önmagamat, kettő) rém egyszerű, de annál finomabb receptet megosztani a kedves olvasókkal:))

Ma reggelire készült, 10 perc alatt összedobtam mielőtt elmentem futni (hajnali 6-kor, mert utána már dögmeleg van, a kutyát sem veri ki az ember, nem hogy önsanyargat), bevágtam a sütőbe, aztán mire hazaértem, már készen is volt. Vaníliás joghurt a kötelező kísérője (joghurt, méz, némi vanília; nehogy valaki bolti szörnyűséget vegyen).

Veszünk egy jó nagy adag (és komolyan jó nagy adag legyen, mert akkor tuti) mindenféle "berry"-t (bogyós gyümölcsöt), nekünk most erdei- és kék áfonya, meg szeder volt (a sütőtál magasságának 2/3-áig volt, csak a viszonyítás végett mondom), max 1 ek cukrot szórunk rá (csak azért, hogy karamellizálódjon kicsit az alján, semmi másért). Igen, jól értelmezitek, a sütőtálat sem kell kikenni, lisztezni, stb., elég levet fog ereszteni... A szeder és a csillagánizs nagy barátságban vannak, ezért utóbbiból is dobtam bele egyet, továbbá tettem rá egy kis fahéjat. Összekevertem.

Mikróban megpuhítottam kb. 12 dkg vajat, összekevertem zabpehellyel (hogy mennyivel? kb. két maréknyival, nem mértem, ahogy a vajat sem, csak ránézésre) és mézzel. Darabos, morzsolható "tésztát" kell kapni (értelemszerűen, ha túl "nedves", még zabpelyhet neki, ha túl "száraz", akkor még egy kis vajat vagy mézet), amit szépen egyenletesen rámorzsolunk a gyümölcsök tetejére. 180 fokra bekapcsoljuk a sütőt - nem kell megvárni, amíg felmelegszik, nem kelt tészta vagy piskóta, hogy számítson neki, betesszük, 35 percre állítjuk. Ennyi.

A hét másik gasztronómiai szempontú eseménye, hogy megjelent a piacon a sütőtök. Amit imádunk. Remélem Nóri is imádni fogja, most még az almánál tartunk (külön bejegyzés lesz, türelem:)), de hétfőn kap sütőtököt is. Már előrevetíti az őszt, amit szintén nagyon imádok (és nem csak azért, mert valami sajátos, beteges perverziónál fogva IMÁDTAM iskolába járni, főleg a tanévkezdést komáltam): a tartalmas, raguszerű leveseket, jó kis meleg kása reggeliket, a színes avarban gázolást, a bögre forró teákat (és igen, télen végre, három év után, jöhet a forralt bor:)))), stb., stb. No és persze nincs allergiaszezon, 40 fokos meleg, szúnyog és hajnali hatig tartó party a Herastrau-parkban, aminek egyenes folyományaként nem lehet nyitva hagyni az ablakokat éjszakára.

Naszóval, vissza a gasztro-frontra. Amióta évente menetrendszerűen ellátogatunk Hollandiába, azóta viszonylag sűrűn van nálunk créme brulée. Nem másért, mivel Dr. O....ker forgalmaz arrafelé créme brulée port, amiben semmi E-s csodaszer nincsen, viszont kvázi pudingként kell elkészíteni (csak felesben tejjel és tejszínnel), szóval nem kell a tojássárgákkal, tejjel, tejszínnel meg gőzös tepsiben sütéssel bűvészkedni. (Félreértés ne essék, tudok én "rendes" créme brulée-t is készíteni, csak így egyszerűbb:)- minden nap fogyasztható édességé tesz valamit, ami egyébként nem lehetne az - persze lehet hosszasan elmélkedni arról, hogy akkor mi marad az ünnepekre, de a válaszom, hogy máktorta meggyágyon házi vaníliafagylalttal, ami évente egyszer, karácsonykor készül nálunk). 

A "hagyományos" verziót most annyiban módosítottuk, hogy megsütöttem egy kicsi (nem volt 1 kg) sütőtököt, kihűtöttem, majd a húsát, némi őrölt gyömbér, fahéj és szegfűszeg kíséretében beleturmixoltam a csomagoláson található előírás szerint (helyesbítek, plusz 50 ml tejszínnel, hogy a tök "szárazanyag" tartalmát kicsit ellensúlyozzuk) elkészített créme brulée-be. Pár óra alatt megdermedt. Melegen nem jöttek ki olyan jól az ízek, de lehűtve isteni. A sütőtök abszolút nem tolakodó íz, diszkréten megbújik a háttérben és kiválóan harmonizál a karamellizált nádcukorral.

Legyőzni önmagunkat...

a legnagyobb fegyvertény, azt hiszem:)

Diogenész egyszer állítólag így beszélgetett egy fiatal atlétával:
-Minek örülsz ennyire?
- Hát nem tudod?!? - kérdezte a fiatal - Én nyertem meg a versenyt!
Mire Diogenész: És ezért örülsz?!? Hiszen magadnál gyengébbeket győztél le.

Tudom, szarkasztikus (de úgy is lehet mondani, hogy nagyon diogenészi:)), de valahol igaz.

Átlépni a saját korlátainkon, a megrögzött szokásainkon, a fóbiáinkon, görcseinken és rögeszméinken, no az már igazi kihívás...

Pl. a kocka énemnek komoly fennakadást okoznak a "rendetlen játékok" (messy play, ahogy az angolok mondják), amelyek a "minél nagyobb a maszat, annál jobb a buli" alapelvből indulnak ki. Nem mindig, nem mindenhol és úgy, hogy utána a "tettesek" részt vesznek a takarításban is, természetesen. Pedig kül. pszichológiai tanulmányok is kimutatták, hogy a gyerekeknek szükségük van arra, hogy néha kipróbálhassák, milyen szétszórni valamit a padlón, szétkenni valamit az asztalon, stb.

Lehetne azzal takarózni, hogy 2x-3x hetes terhesen nem tudtam/tudok már annyit takarítani és minden szétdobált babszemet összeszedni a padlóról, de ez csak önámítás lenne. Nem bírom elviselni a rumlit, még ideiglenesen sem, ez van.

Miért írom ezt?:)

Mert ma erős voltam:))

Boti lekérte a polcról a babot (egy tálcán van egy tál és egy kancsó, benne különböző babszemek, meg egy kanál - az öntést és a kanalazást gyakorolni - de a fentiek alapján érthető módon alapállapotban számára elérhetetlen helyen van), de 5 perc után szokás szerint megunta a kanalazást. Viszont most nem vettem el tőle a tálcát mint általában (amit jópár perces hisztiroham szokott követni), hanem hagytam, hogy azt csináljon vele, amit akar.

Természetesen kiborította, rálépett, rugdalta, szétszórta, pöckölte, beletette a kancsóba és újra kiöntötte, vagy imitálta, hogy iszik a kancsóból, az egész nappali babban úszott, nekem nagyon nehezemre esett nem odamenni és legalább tízszer összeszedni az egészet - de ő olyan boldog volt és úgy élvezte:)))) folyamatosan kommentálta, hogy mit csinál...Majdnem egy órán keresztül játszott a babbal.

És amikor megunta, hiszti nélkül el tudtuk pakolni az egészet.

Lehet, hogy többször kéne erőt vennem magamon? Jön a nyár, talán a teraszon majd jobban elviselem a káoszt:)))

Párosítunk!:))) (És behavazódtunk:(()

Kezdjük az utóbbival....Úgy néz ki, Természetanyácska berágott rám, amiért panaszkodtam, hogy hiába olvastam Botival havas, téli könyveket:))) Legalábbis kedd este óta folyamatosan szakad a hó, ráadásul orkán erejű szél is kíséri...Brrrr:((

Talán ma estére eláll, legalábbis a levelibékák, a meteorológusok és a barométerünk szerint, de -1 és -9 közötti hőmérsékletekre vannak kilátásaink, ami azt jelenti, hogy a leesett vagy 30 cm hó nem egyhamar fog eltűnni:((

Mivel a hólapátolás tavaly tél óta sem lett nemzeti sportág és még az úttesten is fixen áll v. 5-8 cm hó, így Botival alapvetően szobafogságra vagyunk ítélve - nem mintha ebben a szélben nagyon ki akarnék menni. Szerencsénkre még a mai angolt is lemondta az iskola tegnap este (nem hiszem, hogy a hó miatt, inkább az állapotos és egész nap eltartó reggeli rosszullétekkel küzdő tanárnéni miatt), így nem "kell" kimennünk.

Megpróbáltam tegnap, hátha ki tudunk menni a teraszra, ismerkedni a hóval (a hétvégén már esett egy kicsi, akkor levittük Botit a parkba, hóban tapicskolni meg sétálni, az nem tetszett neki, ill. egy nagy műanyagládában kapott egy adag havat, amit a konyhában ellapátolgatott - kézzel hozzá nem ért volna, semmi pénzért sem:))), de annyira kavarog a szél, hogy élvezhetetlen.

Ha már felemlegettem az angolt, a "cat" (macska), "dog" (kutya), "creep" (kúszik), "wave bye-bye" (integess pá-pá-t) és "clap your hands" (tapsolj) mellé felsorakozott a "put it back" (tedd vissza) mint ismert és használt kifejezés (többet is megért, de valamiért ezeket hajlandó csak használni)- a magyar verzióra is megteszi, de ha angolul kérem, hihetetlen csibészes vigyort vág hozzá és úgy pakol vissza, utána megtapsolja magát, hogy milyen ügyes kisfiú (angolon minden teljesített feladat végén kollektíven megtapsolja magát a csoport).

Az elmúlt napokban nagyon kis önálló gyerek lett - akár 25 percet is elvan, pl. a tésztásdobozának (nagy műanyagláda, beleöntve 1-1 zacskó Carrefour gazdaságos fussili és kagylótészta, meg mindenféle műanyag kanalak, dobozok, tölcsérek - "sensory", a tapintás fejlesztésére szolgáló játék) pakolásával, a kisvonat tologatásával ("kör-kör"-be megy a vonat...) és olvasással.

Az utóbbit hatalmas élmény nézni (igyekszem félrehúzódni, ha éppen elfoglalja magát, leülök a kanapéra, onnan nézem és olvasok - lassan veszek kötőtűket meg fonalat és kötögetek közben:)): ül, lapoz és kommentálja a látottakat, utánozza az állatok hangjait. Néha felém fordul és megmutatja, hogy ott a liba/vonat/kacsa/katicabogár/varjú/medve/róka/busz/autó/bohóc/pitypang, stb., de aztán elvan magában.

Az aktuális kedvencei:
- a tűzoltóautók (van tűzoltóautó formájú könyve, meg a vonatkészletben is van), mindkettőt tologatja és szirénázik hozzá, a "tüske"-építőjátékból is állandóan azt kell neki építeni, vagy helikoptert:)
- a helikopterek (főleg, amióta múlt csütörtökön itt tüntettek a Kiseleffen az egészségügyi reform ellen és egész du. TV-s helikopterek röpködtek a fejünk fölött, közvetítve az eseményt - le sem tudtam vakarni az ablakról)
- a tigrisek (utánozzunk is őket: karmolászunk a mancsunkkal és "mvamm-mvamm" morgunk-nyávogunk, mint a kistigris)
- a cápák (anya előadásában, a "Cápa" c. film zenéjére:))
- és a varjak, továbbra is, természetesen.

És akkor térjünk rá a címben említett másik eseményre: fontos elő-matematikai (pre-math, hogy a hivatalos angol terminus technicust használjam) képességet sajátított el, konkrétan ma. Úgy látszik, végre sikerült az "egyforma" fogalmát megtanítanom neki. Éppen Gazdag Erzsi: "Itt a tavasz"-át olvastuk (most együtt) és megkértem, hogy válassza ki az ujjbábjai közül a kakast, meg a tyúkot, amik a képen voltak és tegye rá a könyvre, a megfelelő állatra. ÉS SIKERÜLT!:)) Végignéztük a többi állatot is a könyvben, az is ment mind. A sikeren felbuzdulva levettem a Török és a teheneket, meg a "Három nyúl"-at, azt is mindkettőt meg tudta csinálni:))

És hogy mi ebben a pre-math? Ahhoz hogy tudjon számolni (már ahhoz is van csomó játékunk:)), először tudnia kell a méretek és mennyiségek közötti különbségeket, a "kicsi-nagy", "kisebb-nagyobb", "több-kevesebb" fogalmakat (erre valók ugye az egymásba rakható poharak, amikkel, teszem hozzá, egyre ügyesebben és elmélyültebben játszik, meg a toronyépítő játékok - plusz ehhez csináltam egy csomó "size-sequencing" - méret szerinti sorbarakós feladatot, meg sorozatokat, de azok még vagy 4-5 hónapig jó eséllyel nem kerülnek elő. Ehhez (is) készülnek továbbá a különböző méretű babzsákok, amiket majd Nóri hoz neki:))).

Viszont, hogy ezeket meg tudja érteni, az első lépés az "egyforma" és "egyenlő" fogalmak megértése. Ehhez fontosak a párosító játékok, ami a vizuális készségek és figyelem, részletek megfigyelésének képessége fejlesztése mellett az "egyforma" és "különböző" fogalmak ismeretének elmélyítésében is segítenek. Már készül a formák-színek memóriajáték filcből, szintén erre a célra. Ill. egy állatos naptárt szétvágva csináltam neki állatpárosító játékot.

Az egy-az-egynek megfeleltetés (one-to-one correspondence, pl. a muffinsütő/jégkockatartó egy-egy lyukába egy-egy pompon elhelyezése) még nem megy, még azt is gyakorolni kell, mert egyelőre inkább csak randomszerűen belepakolja az összeset egy lyukba, utána vissza a palackba, hogy jól megrázza és egyenletesen szétszórja a nappaliban az egész bazárt:))

Lassan kezdődhet az igazi tot school (tipegő iskola:))). YIhháááá!

U.I. Tudom, tudom, tudom - "kissé" "tudományos" alapon közelítem a gyereknevelés/fejlesztés kérdését - de nem tehetek róla, ez vagyok "én", "keret", "rendszer", "információgyűjtés" és "terv" nélkül nem tudok semmit sem csinálni (még a heti menüt is előre eltervezem, írásban, mind a napi 5 étkezésre, úgy megyünk bevásárolni), de nem hiszem, hogy ártanék Botondnak a "felkészüléssel" és a "rendszerrel":)), legalábbis addig biztosan nem, amíg nem erőltetem egyik tevékenység elvégzését sem. Mindenesetre már jönnek a Montessori-könyvek, hogy absz. felkészült versenyző lehessek. Sajna még min. 2 hét mire ideérnek az Újvilágból, de addig azért el tudom foglalni magam, a net alapján fellelt játékok gyártásával és némi egyéb (nem-gyereknevelés) tudományos munkával, plusz Nóri szobájának dekorálásával (kész vannak a katicák, ill. a virágok szárát már felfestettem a falra).

Süssünk palacsintát, avagy szétszórt a csaj:)

A hűtőben még árválkodott egy csomag túró, meg egy fél doboz, lassan érésnek induló eper - ja és mivel reggel turmixgyártás közben sikeresen leejtettem a sana-s dobozt (A sana a románok egy spéci joghurt-szerű itala, majdnem görög joghurt sűrűségű, a magam részéről simán használom helyette, mivel utóbbi itt nem kapható. Nem reklámozandó márkájú papírdobozban árulják; ha leesik a földre, akkor nagyot "placcsan" és másfél méter sugarú körben egyenletesen szétterül - ez utóbbi már saját tapasztalat, még jó, hogy fehér, így meszelni nem kell:(() a doboz aljából megmentett maradékot is fel kellett használni....

Nosza, süssünk epres-túrós palacsintát:) Amúgy is, gyümölcs minden mennyiségben, pláne túróval:))) a tészta csak grátisz:))

A palacsintasütés nem egy nagy ördöngősség - tészta bekever, fél órácskát állni hagy. Ezalatt előkészítjük a terepet: összerakjuk a tölteléket (apróra vágott eper, áttört túró, sana/joghurt, méz és egy csepp vanília-esszencia, utóbbitól kicsit krémtúrós íze lesz - persze lehet urizálni és szószt főzni az eperből, vagy a szalmonellától kevésbé rettegőknek tojást keverni a túróba, stb.), elővesszük a palacsintasütőt, palacsintaforgatót/lapos hegyű kést (kinek-kinek ízlés szerint), egy tányért a kész műveknek és természetesen a jól bejáratott merőkanalunkat, aminek már a súlyából is érezzük, hogy elég tészta van-e benne, hogy beterítse a sütőt...

Azt az időszakot, amíg a palacsintasütő eléri az üzemi hőfokot, kiválóan felhasználhatjuk a fűszeres fiókban hónapok óta árválkodó két evőkanálnyi szeletelt mandula zsiradékmentes megpirítására, ami töck jó lesz a másnap reggeli gyümölcsös zabkásához:))) (Feltéve, ha nem felejtünk el időben szólni a ház urának, hogy kéretik nem elcsipegetni:)))

Ezt követően egy cseppnyi olajat öntünk a tepsibe, felforrósítjuk, közben oda sem pillantva (rutinból csináljuk, ugyebár:))) belemártjuk a merőkanalat a tésztába (valami nem stimmel, de mi??:))) - aztán a kezünkben levő merőkanalat bevágjuk a mosogatógépbe és elővesszük az IGAZIT, sűrű anyázások közepette. Még jó, hogy a szagelszívó miatt Ember nem hallja.....Ja, tényleg, be kellett volna kapcsolni a szagelszívót is, még a jövő héten is palacsintaszagúak leszünk....:((( Sebaj, pótoljuk, talán még nem késő:)

A logisztikai problémák eredményeként kissé "görcs" első darabbal betömjük a konyha felé ólálkodó pákosztos macskák (meg a magunk) száját...

Régen, otthon, volt egy nagy szilvalekvár-főző fakanál (80 cm nyél, tenyérnyi fej), azzal kergettem el a torkoskodókat palacsintasütéskor - tudjátok mennyi idő meg munka egy öt fős családnak palacsintát sütni - ráadásul még meg is eszik a felét közben?? és nem is látszik, hogy mennyit melóztunk vele??:))) - de persze a szerelem ölt, pusztít és nyomorba dönt, ööööö megváltoztat:)))

Ha nem felejtjük el, hogy a teljes kiőrlésű lisztből és nádcukorból készült palacsinta ragadósabb mint a "hagyományos" és ennek megfelelően időről-időre teszünk egy mini-cseppnyi olajat a palacsintasütőbe (és ugye, nem felejtjük el - max. néha:))), akkor pikk-pakk megsüthető egy kétszemélyes adag...Már csak enni kell:)))

Na, ez volt a tegnap délután programja - kicsit kaotikusabbnak és bonyolultabbnak bizonyult a palacsinta, mint általában. De ezen az elmúlt időszak tapasztalatai alapján meg sem lepődök:)) Este még sétáltunk egy kicsit, de a nap igazi fejleménye, hogy "már csak kettő". Mármint dolgozat, nekem...no meg Ádámnak ugyanennyi hét az államvizsgájáig:))

Nyúlcomb, zöldségágyon

Még a csütörtöki nagybevásárlás során ugrott észrevétlenül a bevásárlókosarunkba egy adag szép, izmos nyúlcomb (persze fagyasztott, de sajnos nem lehet minden tökéletes) - és visszatenni már igazán vétek lett volna:)) (Legalábbis így szól a legenda:)). De mivel az izlandi vulkánkitörés kicsit átrajzolta a szombati programunkat (bár ezzel nem voltunk egyedül Európában, azt hiszem, a Bukarestben ragadt magyarok tucatjairól nem is beszélve:))) és Ádámnak be kellett mennie dolgozni, csak ma ebédre került terítékre a tapsifüles. (Tegnap a birkakolbász maradékát sütöttük meg, így a marokkói báránybordán edződött tagine-om után már a legjobb serpenyőmnek is enyhe birkafaggyú illata van, viszont a sült kolbász iránti sóvárgásom enyhült valamelyst :)))

Egy megjegyzés: mielőtt valaki elkezdené, hogy szegény aranyos hosszúfülű, hogy lehet megenni...Hát így :)) A nagy nyúlfülek, az édes boci-, kecske- és bárányszemek legfeljebb hálaérzetet váltanak ki belőlem, miközben a gerincükről szinte leolvadó húsukat lakmározom, a megfelelő elő- és elkészítést követően. Sőt, tovább megyek; ugyanez vonatkozik Bambi minden egyenes- és oldalági rokonára, Tásra, Balura és a rajzfilmvilág többi kedvencére is. Szerencsére ebben Ádám is lelkes tettestárs:)) Érdekes, hogy a helyes, apró, kurtafarkú rózsaszín malacokért sokkal kevesebben hisztiznek, pedig azok is gyakran végzik almával a szájukban, ropogós-pirosra sütve. Nyammm.

Lényeg a lényeg, a tapsifülesek combjai egy ideje fokhagymás pácban (mivel az "semlegessége" miatt még sokféle "befejezést" tesz lehetővé:)) várták sorsuk beteljesedését. Sok-sok recept áttanulmányozása után közmegegyezéssel a sima zöldségágyra (répa, fehérrépa, paszternák, lilahagyma) helyezve megsütött végtagokra szavaztunk, azt nagyon elrontani nem lehet. (Páclé lecsöpögtet, megsóz, serpenyőben körbepirít - legalább most már nyúl-szaga is van:)) - felkarikázott zöldségre helyez, pici vizet aláönt, betakar, 180 fokon másfél órát párol, a végén 10 percet pirít:))) Sült (mármint felkockázott, megsózott és lefedett tepsiben egy ek olajjal és 2 ek vízzel elkészített, a végén 5 percig pirított) krumplival isteni.

És azt már csak zárójelben tenném hozzá, hogy "hús-íze" van, ellentétben az itt kapható szárnyasok, pl. csirkék zömével, amelyek mostanában inkább gumira emlékeztetnek...Legközelebb savanyú nyulat csinálunk (még az ősidőkben, kisgyerekként ettem egyszer, de az emlékeimben azóta is néha előjön az íze:))), csak még elő kell kotornom a receptet a családi kincsestárból:)

Reményekről és csíkokról

Az ember és ember-lány (a továbbiakban együttesen: ember-pár) életében előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor nagyon-nagyon vágynak egy bizonyos eseményre. Az ember-pár ennek érdekében különböző, esetlegesen szükséges változtatásokat eszközöl az életmódjában (miután több száz oldalnyi szakirodalmat elolvas útmutatásért..), cselekszik, imádkozik és reménykedik. Ilyenkor, amikor az ember-pár nagyon szeretne valamit, néhány nap, hét vagy hónap is éveknek, sőt évtizedeknek tűnik..

Persze Csokonainak hála tudják, hogy a remény, az biza csalfa és vak, de az ember, és főleg az ember-lány gyenge és esendő. És reménykedik; éjjel-nappal - tudjátok, "s mint védangyalának, hódol untalan". Amikor úgy érzi, hogy igen, most végre teljesülni fog az álma, néhány napig átszellemült arckifejezéssel mászkál, három centivel a föld felett lebegve - vágya beteljesülésének minden elő- és gyanújelét felfedezni véli; sőt talál is még néhány újat, ami egyedi, ami csak az övé, hiszen mindannyian egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, miért ne lehetne neki sajátja?!:)) - tervezget és remél.

Azután, amikor eljön az igazság órája és mégsem válik valóra az álom, először csak ürességet érez. Később még háromszor leellenőrzi, biztos?:(( Utána pedig dühös és csalódott - de miért nem és egyébként is?!?!? És akkor miért volt ez, meg ez?!?! Főleg, ha az ember-lánynak a türelem nem erős oldala. Végigelemzik a közelmúltat, vajon mit kell még megtegyenek a sikerért, mire kellene/lehet még odafigyelni. Az ember-lány már előre retteg, hogy neki úgyse, meg neki sohase... Az ember mindezt a hisztit/parát megadó mosollyal és hihetetlen türelemmel viseli, köszönet érte:))

És hogy milyen gyarló az ember (ember-lány:))?:) Amikor végre valósággá válik a remény, meghallgattatnak az imák, először nem is akarja elhinni - igaz, az előjelek már ott vannak, most, hogy visszagondol, már napok óta ott vannak; de már annyiszor bedőlt nekik, ráadásul annyi más dolga volt, most nem is figyelt rájuk úgy igazán.

Azután, amikor eljön a nap, amikor a másik, a nem várt eseménynek be kellene következnie és mégsem történik, rádöbben - pedig annak is szoktak előjelei lenni, és tényleg, azok sem jelentkeztek az elmúlt napokban. Egész nap árgus szemekkel figyeli magát, de még mindig semmi - lassan elkezd reménykedni, olyan reménnyel, amilyennel eddig még sohasem, talán most, talán végre. De csak este mondja el az embernek. Reggel pedig, mit reggel, hajnalban, az ember-lány kioson a hálószobából. Már rutinosan elvégzi a szükséges műveletet.

És vár.

Hihetetlen lassúsággal vánszorognak a percek, még négy, még három, még kettő. Nem is mer odanézni, inkább kimegy a fürdőből, bekapcsolja a fűtést, odatesz egy teát; mivel netfüggő, bekapcsolja a számítógépet pótcselekvésként. De még így is rettentő hosszú az az öt-hat perc. Azután...

Kerek szemekkel mered a második, halvány, vékonyka csíkra - mert hát, ugye, egy bizonyos csíkot várt a mi ember-párunk oly nagyon:))) - jól látja, tényleg ott van?!? A szíve egy pillanat alatt a torkában dobog, remegnek a lábai és sikítani szeretne. Az ember-lány felébreszti az embert, aki résnyire nyitott szemeivel kétségbeesetten megpróbál fókuszálni arra a cérnavékony, szinte láthatatlan valamire, érezve az ember-lányban tomboló izgalmat-feszültséget-reményt, a türelmetlen sürgetést, a ki nem mondott kérést, mondd már, nyugtass meg, hogy Te is látod - míg végül megerősíti, ott van, tényleg:)

Utána persze az ember-lány lázas keresésbe kezd az interneten (hál'Istennek a gépe már be van kapcsolva:))), hogy mi okozhatja még, esetleg a jelenséget - nem mintha nem olvasta volna el már ezerszer, ne tudná kívülről az egész kapcsolódó irodalmat, de szüksége van a megerősítésre. Igen, még van egy-két lehetőség, de az alternatíváknak elég kicsi az esélye.

Az ember-pár óvatos próbál lenni; nem akarja beleélni magát, nem akar csalódni. Tudják, hogy egy (plusz)csíknál kicsit többre van szükség; még néhány hétre legalább. Persze ettől függetlenül nehéz aznap a napi rutinra koncentrálni. De azért két nap múlva újra megnézik - igen, még mindig ott van, sőt hamarabb megjelenik és erősebb:))) Néhány napon belül megnézik még egyszer, aztán még egyszer, újra és újra - egyre határozottabb az a második csíkocska:)) És ilyenkor már nehéz nem-beleélni magát az embernek: hát még az ember-lányának, aki már érzi, egyre jobban érzi, hogy változik, átalakul a teste és a lelke, már egy apró új élet lüktet odabent:))))) De az ember-pár megegyezik abban, hogy a rokonoknak és barátoknak csak néhány hét múlva szólnak, amikor már papírjuk is van róla, hogy a kis jövevény egészséges:)))))))

Hát most megtették:))))))

Varrótanfolyam - hehehe:))

Odakint szakad a hó, sápadt-szürke az ég, szürkék a fák a parkban - Bukarest még a szokásosnál is lehangolóbb. Az egészet tovább súlyosbítja, hogy három napja még tavasz volt, mi pedig beleéltük magunkat, de nagyon. És bár a hangulatunk remek, a lakásban megy a fűtés, a munkakedvem elszállt. - Jó, ha mélyen magamba nézek, ezt (sem) az időjárás okozta:) Egy szó mint száz, két napja mindent kitalálok, csak hogy publikációt ne kelljen írni. De tényleg:)) Pedig kéne, mert nagyon közel a leadási határidő, ráadásul még egy-két házidolgozattal is dűlőre kellene jutni addig.

A kétoldali akut munkaundoritisz enyhítésére csütörtökön megmutattam Zsuzsinak a méter-és rövidáru boltot, ill. a művészellátót, amely tettet egy ideje már megígértem. A Sharbek Textil-nél (ahogyan nevük is elárulja, arabok a tulajdonosok) a leértékelt sarokban kaptam 5, azaz öt RON-ért (kb. 350 Ft) egy tisztességes darab fehér (helyesebben natúr színű) anyagot, ami tökéletesen passzol a svéd (valójában már jelentős részben holland tulajdonú, de azt hiszem, úgy kevesen értenék, miről is beszélek) lakberendezési áruházból beszerzett ágytakarónkhoz; díszpárna-huzat céljára. (Még karácsony előtt vettünk négy kisebb párnát, dekorációs célzattal - de arra a méretre nem árultak huzatot, csak a 40x40-esekre, no comment:))

Aki ismer, tudja, hogy nem állunk baráti viszonyban a varrótűvel - sőt általában véve semmilyen típusú tűvel sem, ld. kötőtű, horgolótű, hústű, injekciós tű. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy "muszájból" varrok én gombot, meg stoppolok zoknit, sőt a nadrág szárát is felhajtom, de ennél bonyolultabb mutatványt ne várjon tőlem senki. Varrógépem nincs és nem is lesz egy darabig - régebben, még otthon próbálkoztam vele, de miután 15 centiméteren három kanyar került az egyenesbe, feladtam. Persze tudom, gyakorolni kellene, de csak a gyakorlás kedvéért nem veszünk eszközt.

A kezdő és/vagy béna (=én) varrókisasszonyok legjobb barátja a kétoldalú, vasalható ruharagasztó (tévéshopos kopasz, fülbevalós csávó mosolyog, örök társa, Gabi ááá-zik:)). Csak egy jól szuperáló vasaló kell hozzá. A metódus: vág, pozicionál, vasal, lehúz, ráhajt, megint vasal és kész. Na jó, definíció szerint nem lehet varrásnak nevezni a folyamatot, de legalább jól hangzik:))

Nem kell szabásmintán küzdeni, anyagot beszegni, széleket eldolgozni, sőt az egyenes vágás sem feltétel - a ragasztó úgyis "egyenesbe hoz" mindent. A mosogatógép még javában küzdött az ebéd utáni romeltakarítással, mire elkészült a négy párnahuzat:))) Még valami mintát kell majd rá festeni, de legalább végre nem kékek a párnácskák. Persze gyakran mosott vagy érzékenyebb ruhaneműkhöz a módszer kevéssé ajánlott, de párnahuzatokhoz, adventi zsákokhoz kiváló:)

Tegnap este egyébként koncerten voltunk a kultúrintézetben, a Vadvirágok együttes lépett fel - a várakozásokkal ellentétben a név sem női, sem népi zenekarra nem utal - öt, meglehetősen "alternatív" öltözetű (=laza) fiatalember játszott bluest és rokon stílusokat. Azt viszont meglepően jól:) Az első sorban virultunk (már csak ott volt hely), de legalább hosszasan szemlélhettem a szólógitáros......lábánál elhelyezett kis kütyüket, amiket össze-vissza nyomkodott a lábával a hangzás befolyásolása érdekében - tudom, roppant szakszerű megfogalmazás:))

Gyermekkorunk meséi...

A múlt héten felfedeztük, hogy a Duna TV (más magyar csatornánk úgy sincs:)) újra adja a Zorro-t. De nem ám holmi Antonio Banderas-féle verziót, nem:)) Egy régebbi sorozatot (57-59-ben forgatták:))) - méghozzá azt, ami a vasárnap délutáni Walt Disney összeállításban is ment, amelyikben Guy Williams játssza Don Diego de la Vega-t, azaz Zorro-t:))) Emlékeztek??:))

Rögtön el is kezdtünk nosztalgiázni gyermekkorunk meséin és ifjúsági sorozatain, a vasárnap délutáni kötelező Walt Disney-n (amit egyszer képesek voltak félbeszakítani, "csak" hogy bejelentsék Antall József halálhírét - az akkori gyermeki ésszel felfoghatatlan módon:)) - no meg azon, hogy most kevés olyan rajzfilm van, ami elé nyugodt szívvel leültetnénk gyermekeinket - csak ezek a japán mangák, vagy Spongya Bob, hogy a Cartoon Network egyéb rémségeiről ne is beszéljünk:((

Bezzeg az Ausztál expressz, Tüskevár, A jövőből jött lány, stb. Azt már régebben is tudtam, hogy Ádám nem látta (vagy nem emlékszik rá:) a Kunkori és kandúrvarázslót (ááááh, hogy lehet így élni, de majd bepótoljuk - "Éljen, éljen, éljen, jó sokáig éljen, ő soha, ő soha, senkitől se féljen! Éljen, éljen, éljen, éljen Kunkori, kinek a farka, kinek a farka kun-ko-ri":))), de most kiderült, hogy a Titokzatos aranyvárosokat sem....



Húúú, pedig az mekkora rajzfilm. Az arany sas-repülőgép, vagy a napelemes gálya:) Elkezdtük vadászni, de még a legkevésbé legális (=torrent:)) oldalakon sincs meg, nemhogy DVD/CD formájában, megrendelhető verzióban:(( Nincs meg valakinek?:))(Ha valakit érdekel, a Kunkori és a kandúrvarázsló viszont fönn van az MTV arhivumában, sok más egyéb régi sorozattal, rajzfilmmel, bábfilmmel együtt:))))

Persze sok minden "csak" az emlékekben szép és jó, "Az elsüllyedt világok" pl. egészen kiábrándítóan lassú és ellentmondásos így felnőtt fejjel, "csak úgy belenézve egy-két részbe"...Pedig akkor mennyire szerettem - a főcímdalt ma is simán nyomom fejből:))

Miért szeretjük a katasztrófafilmeket?

Helyesebben, miért szeretem őket?:))

Nos - bár a Twister már jó alapokat teremtett:)) - igazi kapcsolatunk valamikor az egyetem alatt kezdődött, a vizsgaidőszakokban. Így utólag visszagondolva "kicsit" többet paráztam a dolgon, mint amennyit egészséges lett volna - de most már mindegy. Lényeg a lényeg, a vizsga előtti éjszakát minden okos tanács - ne tanulj az utolsó percig, úgysem használ:)) - ellenére általában a könyveim fölött töltöttem. A stratégia az esetek 99%-ában bevált, így alapvetően sikeresnek minősítem.

Az egyetlen hátránya az volt, hogy a vizsga délutánjára, mire hazazötyögtem a vonaton, "agyhalott" voltam; annyira, hogy már aludni sem tudtam. Ilyenkor jöttek jól az Armageddon:



és a Függetlenség napja típusú filmek:



Egyikről sem állítanám, hogy túl sokat kell gondolkodni az értelmén, vagy jelentősebb figyelem kell az összefüggései megértéséhez:))) Viszont robban-zuhan-összeomlik, azaz kellően kikapcsolja a "túlpörgött" agysejteket:))) Szóval "csak" ezért szeretem a katasztrófafilmeket:))) Szigorúan nosztalgia alapon:)) A lényeg, hogy látványos és monumentális legyen - semmi gyilkos hangyák/pókok támadása:)))

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a fenntartható fejlődés vizsgámra készülve az egyik kötelezőolvasmány cikk többször hivatkozott Roland Emmerich monumentális katasztrófafilmjére, a Holnaputánra. (Meg kellene nézni megint, az emlékek felelevenítése érdekében:)) Ugyan kicsit későn készült ahhoz, hogy a vizsga-felejtető filmek közé kerüljön, de agymosásra azért még jó:)))

(Na nem mintha sok köze lenne a klímaváltozás valódi folyamataihoz - pl. elég kicsi az esélye, hogy a Golf-áramlat egyetlen nap alatt leállna - de "állítólag" a tendenciákat egészen jól bemutatja. Bár ezzel szemben is vannak ellenvetések:))



Sőt, mi több. Emlékeztek a jelenetre, amikor a madarak elhagyják NYC-t???

Szerda reggel pontosan ilyen jelenetre ébredtünk. Sajnos kicsit későn kapcsoltunk, így videót nem tudtunk csinálni róla - de azért elég ijesztő volt az a rengeteg madár. (Pedig A madarak c. örökbecsű nem is jutott eszembe:)))

Szintén a fenntartható fejlődés vizsga kapcsán került látókörömbe (egy másik cikk hivatkozott rá, mint Gaia bosszújára:)) a következő Roland Emmerich "gyöngyszem", a 2012.

Gaia a görög mitológiában a "föld" istennője, a Khaoszból, a tátongó ürességből született a világ kezdetén, majd apa nélkül szülte az eget, a hegyeket és a tengereket. Azután az éggel (Uranosz) közösen nemzette a hat titánt (köztük Kronoszt, az időt - aki majd később felfalja saját gyermekeit, Zeuszt és testvéreit) és a hat titaniszt (nőnemű titánok), a három küklopszot és a három százkarú szörnyeteget. James Lovelock tudós/kutató "Gaia" sorozata óta a természet/környezetvédők is felkarolták a Gaia-elméletet (=élő Föld, élő és élettelen anyagok szorosan összefüggő rendszere, amely homeosztatikus, azaz önfenntartó:)), meg Gaia "bosszúját". Ami pedig nem más, mint "megelégelve" az ember pazarló/környezetszennyező/Föld-ellenes magatartását, Gaia visszavág és elpusztítja az emberiséget. De néhányan biztosan emlékeztek a Final Fantasy-The spirits within (A Harc szelleme lett a magyar cím, asszem) animációs filmre, ami szintén felemlegette a Gaia-elméletet:)))



A maják naptára 2012. december 21-én ér véget, állítólag ez lesz a világvége. Nos, a fenntartható fejlődés szószólói ugyan kétkednek benne, hogy ilyen hirtelen és drasztikusan érne véget a világ - főleg, ha teszünk ellene - de mindenesetre a katasztrófa szociális/gazdasági hatásait illetően azért vázolnak fel ilyen szcenáriókat is.

Á. hősiesen vállalkozott arra, hogy a vizsga után megnézi velem, agymosás címén:) Szigorúan nosztalgia alapon - de a Fehér Házra ráboruló USS Kennedy látványáért már önmagában megéri:)))

Nem vénnek való vidék...

...helyett nem diétázóknak való vacsora. Hanem fánk. Habos, vagy családi nevén "rázós fánk" - ti. a lábast folyamatosan rázni kell, miközben sül, bár álláspontom szerint a fakanállal/szűrőkanállal való folyamatos birizgálgatás is ugyanezt a hatást fejti ki és közben legalább nem csikorog.

Ami a cím-ihlető filmet illeti, hááááááát....egyszer láttuk, többször nem kívánom:))

Tévedés ne essék. Olyannyira ellene vagyok az olajban sütésnek, hogy - azon ritka alkalmakkor, ha készül, de még akkor is leginkább zabból - a fasírozott is tepsiben sül nálunk, a hasonlóan szökőévente egyszer készülő rántott hús (ami valójában csak teljes kiőrlésű lisztbe és/vagy mandulába van forgatva, fűszerekkel) szintén. De fánkot sajnos nem tudok máshogy sütni - ennek megfelelően nem is sütöttem vagy egy éve, de legalábbis itt Romániában még biztosan nem. Ja, ha valakinek van alternatív elkészítési ötlete, szóljon pls.

És most fánkot kívántam. Itt Buciban ez általában könnyen kúrálható, 1.50-ért akkora fánkot (gogoasa simpla) kapok a Magherun, hogy egy hónapig megint nem igénylem. Az egyetlen hátránya, hogy ott nincs hozzá lekvár - és annyi önuralmam pedig eddig nem volt, hogy hazajöjjek vele. (Persze meg tudom ideológizálni, hogy kihűl meg minden, de azért, mélyen magamba nézve be kell valljam, hogy csak "szimplán" türelmetlen vagyok:))) Márpedig a fánk igazán lekvárral jó.

Kapcsolatunk a lekvárral meglehetősen ambivalens. Elvagyunk, nem mondom. Sőt, vannak olyan ételek - ld. fánk, a reggeli zabkorpás muffin vagy a zserbó - amelyeket el sem tudok képzelni nélküle; de pl. erősen kétlem, hogy ölre mennék bárkivel is egy lekváros buktáért vagy kenyérért. Olyan sem sűrűn fordul elő, hogy megállok a kamrapolc/hűtő előtt és nyalogatok egy kis lekvárt - míg mondjuk ugyanezt a mustáros üveg vonatkozásában már nem állíthatom, főleg ha dijoni, vagy a kedvenc holland magos mustárom rejtőzik benne....

De így vasárnap délután erősen kétkedtem benne, hogy nyitva lenne a kedvenc fánkosom, ráadásul olyan borult volt az ég, hogy semmi pénzért el nem indultam volna. Sőt, az általános lustaságom olyan méreteket öltött, hogy dagasztani/keleszteni/nyújtani és szaggatni sem volt kedvem, nemhogy azon stresszelni, hogy szép szalagos legyen a mű:)) Ilyenkor jön jól a habos fánk, ami - írd és mondd - 5 perc alatt összeállítható, nem kell kelesztgetni és egy kanál segítségével egyenesen a forró olajba szaggatható. Az első tojás feltörésétől sz. 30 perc alatt asztalon van.

(Hozzávalók: 2 tojás, 20 dkg liszt, 1kk cukor, 2 ek tejföl és 2 dl tej - igen, se élesztő, se sütőpor, elronthatatlan - a tojásfehérjéket habbá verjük, a többit pedig összekeverjük, beleforgatjuk a habot és kész. Forró olajba pozícionáljuk egy kanál segítségével és szép aranybarnára sütjük. Porcukorral megszórjuk. OK, nem teljesen olyan ízű, mint a "normális" fánk - de élesztő nélkül ne is várjunk csodát:))) Féltávon elment, majd visszajött a villany, úgyhogy a sütést már barlangászlámpával a homlokomon fejeztem be, elővigyázatosságból.:)) Ketten kb. 5 perc alatt elfogyasztottuk az egészet, nem állítom, hogy nem ettem egy picit többet, mint kellett volna:)))

Főzelékről és pizzáról

Árulja el nekem valaki, hogy hogy lehet az, hogy sííímán megfőzök akár 10 személyre akár 4-5 fogásos ebédet, elkészítek gyakorlatilag bármilyen cukrászsüteményt, de EGYSZERŰEN NEM TUDOK főzeléket főzni??????? És most nem csak arról van szó, hogy ha ex-has nekiállok és alkotok valamit,vagy összeszedem ködös emlékeimet abból az időből, amikor anyu mellett tüsténkedtem a konyhában, az nem jön össze. Nem, ha betűről betűre és grammra követem az egyébként minden esetben kiválóan használható Horváth Jánosné féle szakácskönyv leírásait; amin háziasszonyok tízezrei edződtek, akkor sem. Az a fránya rántás - vagy ha éppen olyanom van, keményítő - egyszerűen nem sűrűsödik be - pedig esküszöm, hogy mindent pontosan csinálok....:((

(ez egy nagyon-nagyon mérges kiskutya:))

(Tudom, nem is kellene főzeléket enni, csak tönkremennek a zöldségek, elillan a vitamin és a rántással túl sok liszt kerül bele, stb. - de néha az ember úúúgy megkívánja a gyermekkori ízeket, vagy egyszerűen csak az van otthon. Freud mester, de még Jung is biztosan kianalizálnák belőlem, hogy a főzelék egészségességével kapcsolatos fenntartásaim miatt vannak problémáim az elkészítésével - de könyörgöm, akkor miért tudok tejfölös töltött káposztát, vagy tepertős pogácsát csinálni???:) Már csak arra tudok gondolni, hogy biztosan nem jó irányba forgatom a fakanalat:))))

Na mindegy; a lényeg, hogy tegnap gyors ebédet akartam csinálni, mert egyébként a karácsonyi bazárra készítendő kis ablakdíszek sorozatgyártásával voltam elfoglalva; mellette pedig román szavakat próbáltam beseggelni a hétfői órára. Na, a gyors ebédfőzésből (zöldbabfőzelék) háromnegyed órányi káromkodás, fakanál/fedő-csapkodás és jópár krokodilkönny lett a végeredmény; no meg egy fazéknyi ehetetlen, íztelen és hihetetlenül híg valami, amit Emberke végül diszkréten eltüntetett a szemem elől.

A karácsonyi bazár egy jótékonysági vásár, amit a nemzetközi nőszövetség szervez és a résztvevő nemzetek (saját készítésű) kézműves termékeket, valamint nemzeti ételeket/italokat árulnak, a bevételt pedig teljes egészében jótékony célra fordítják. Én lenni magyar nemzeti koordinátor, és egyébként a kis alkotó kézműves-csapat aktív tagja; így három napja ablakdíszeket gyártok:)))

Így viszont pizzát rendeltünk, mivel egy ekkora kudarcélménnyel a hátam mögött még egyszer nem voltam hajlandó nekiállni a főzésnek. Ez - mármint a pizzarendelés - azért jelentőségteljes, mert Bukarestben még nem tettük soha:))) (mit szóltok, fél évet kibírtunk házhoz szállított kaja nélkül??:)))

És - titkos - várakozásaimnak megfelelően nem is csalódtunk. Nem az abszolút best of pizza ever - ezt a címet elvitathatatlanul egy udinei négysajtos birtokolja, hmm, még most is érzem az ízét:))) - de teljesen jó volt ez is: vékony , ropogós aljú tészta, paradicsom (nem ketchup:)), mozzarella, meg ami kell:) És a legszebb az egészben, hogy nem egészen 30 perc alatt itt volt:))) Nem fogunk rászokni, mert azért 25 RON-ból egy egész nap étkeztetését megoldom; de majd néha, a vasárnap esti filmhez....:)))

Életjel és merengés

Bár azt hiszem, a blog valamennyi lelkes olvasója tudja, de azért közzétesszük a szolgálati közleményt: az elmúlt két hétben tapasztalható hallgatás oka az, hogy Magyarországon voltunk - 10 nap internet-megvonás, áááááááá - ÉÉS megtartottuk az egyházi esküvőnket, utána pedig egy jó kis lakodalmat:)) Reméljük, mindenki olyan jól érezte magát, mint mi:)) Emlékül itt van néhány kép...

Most, hogy vissza/hazajöttünk, kicsit fura.

Egyrészt ott van egy nagy űr: több hónapnyi tervezés, szervezés és készülődés után az egyetlen dolgunk újra és újra megnézegetni a gyönyörű üdvözlőkártyákat, amelyekből kis kiállítást rögtönöztünk a tálalószekrényen, felavatni az ajándékokat és várni, hogy elkészüljenek a fotók. Nem kell ülésrendet, szobabeosztást, fotózási tervet, menetrendet alakítgatni, slideshow-t szerkesztgetni és azon izgulni, hogy vajon tetszeni fog-e a menyasszonyi ruha a vőlegénynek, stb... Hirtelen nagyon sok időnk lett.

Másrészt itt van az a fura kettős érzés, amiről mindenki tud mesélni, aki hosszabb-rövidebb ideig élt már külföldön. Hazajöttünk, vagy "csak" vissza? Ahogy a tiszteletes úr is imádkozta, most egy ideig a szülőföldtől távol vetett minket a sors - ezt tudtuk, tudjuk. Mégis, eddig meghatározta a mindennapjainkat a szeptember eleji hazamenetel; az fix pont volt, az biztos - még oda kötötte a gondolatokat... ( És az esküvő-mizéria mellett nem is nagyon jutott energia ilyen elméleti kérdéseket boncolgatni.:))

Most ilyen nincs, idén talán ha még egyszer haza-(vagy vissza?:) jutunk, de jó eséllyel akkor is csak pár napra. (Kedves Szülők és Barátok! Tudjuk, hogy Ti ott vagytok és ez a szál mindig is odaköt bennünket, a gyermek és fiatalkorunkhoz, de a kettőnk közös élete most túlnyomó részben Bukarest körül gravitál...)

És ugyan körülvettük magunkat a saját tárgyainkkal (egy négy gyerekes családot megszégyenítő mennyiségű holmit kihozva:)) és tulajdonképpen jól is érezzük magunkat itt kint; de azt hisszük, mégsem attól lesz egy hely otthonná. A hétfői visszaút nagyon furcsa érzéseket ébresztett mindkettőnkben. Valami még hiányzik ahhoz, hogy otthonunknak nevezzük...

Ráadásul eddig nyár volt, amikor nem esküvőt szerveztünk, akkor is kirándultunk, mintha csak egy hosszú nyaraláson lennénk - most jönnek a dolgos /monoton hétköznapok, a mindennapi rutin. Most az a feladat, hogy azt a pluszt megteremtsük, ami majd otthonná teszi nekünk a Strada Emanoil Porumbaru 89-et, hogy ne csak egy hely legyen, ahol az égiek rendeléséből egy/két/három/négy évet le kell élnünk, hogy ne csak "ide-oda sodorjon bennünket a véletlen, mint a szél..." (idézet Dan hadnagytól, Forrest Gump)

Egyhónapos értékelés...

Mivel odakint szakad az estére menetrendszerűen megérkező eső (és ennek folyományaként Ádám a szobában teszteli fel-alá az új görkorcsolyáját:))) és mást úgysem tudunk csinálni, lassan elérkezett az idő az egyhónapos számvetésre. Úgyis annyian kérdeztétek már, hogy milyen Bukarest...



Röviden és tömören: eddig jó, reméljük így is marad.

Hogy mit volt nehéz megszokni?

- leginkább az autós közlekedést (most, hogy Edward megkapta az új rendszámot pénteken, már a városban is autózunk időnként); a sávok meglehetősen ötletszerű alakulásától, a pirosból egyből zöldre váltó lámpákon át a körforgalom közepére helyezett lámpákig minden idetartozik. Utóbbi nem vicc: a nagyobb körforgalmak, pl. Piata Universitatii, Piata Charles de Gaulle, mindegyike 4-5 két-három sávos utat fog össze; ezt vélhetően csak úgy tudták megoldani, hogy három, vagy több közlekedési lámpán kell áthaladni, mire átjutsz. Ideérkezésünk estéjén szabályszerűen ráüvöltöttem Ádámra, aki - megszokásból meg fáradtságból - csak a forgalmat nézte, hogy "piros a lámpa..." és csak néztünk tágra nyílt szemekkel, hogy ez most mi...

Egy apróbetűs megjegyzés: a használati tárgyainknak nem szoktunk nevet adni. Ez alól kivételt a biciklijeink (Merida Juliette V10, köznapi használatra Julie és Kelly's nem tudom hányas, alias Kelly) és a mindenkori autónk jelenti. (Sokan tudják, akik nem, azoknak elmondjuk, hogy első közös autónk, a márciusban hősi halált halt Focus a Drágaszág becenévre hallgatott, mivel bejáratós időszakát követően a gázpedál úgy suttogta Ádámnak, hogy "taposs bele", mint az Egy Gyűrű Gollamnak az aktuális tennivalókat.) Új szerzeményünk, a Subaru az Edward nevet egy másik könyvnek, ezúttal Stephenie Meyer Twilight sorozatának köszönheti, mivel roppant szép és macsó kocsi, de ugyanakkor igazi kis vérszívó dög (már ami a fogyasztását és a Casco-ja költségeit illeti:)))) (Ha valaki nem olvasta volna, Edward a történet szívdöglesztő férfihőse, akinek egyetlen - de nem elhanyagolható - fogyatékossága, hogy vámpírból van az istenadta...:)))

- a házak monoton szürkeségét és általában a városépítés igénytelenségét. A legtöbb ház szürke, ezt lehet ragozni, de fölösleges. Még az újépítésűek is. (A nem újépítésűek többségére pedig ráférne egy alapos tatarozás, tízből egy egyébként is üres/romos a környéken.) Nyilván eleve reménytelen küzdelem felvenni a harcot a szmoggal, de azért némi változatosságot lehetne vinni a dologba. Ja, és jó lenne, ha nem egyszerűen kihúznának egy új vezetéket (zárójelben teszem hozzá, amit egy kicsit magasabbra is húzhatnának, nem vagyok egy zsiráf-típus, de néha én is alig férek el alattuk), hanem egy második mozdulattal leszednék a régit és nem egyszerre negyven madzag lógna az oszlopokon. (Erről majd csatolok képet, ha egyszer a másik notebookba lesz bedugva a mobilinternet.)

- a meleget. Bár az lehet, hogy most otthon is kibírhatatlan, főleg napközben. Olyankor 35 fok körül van a hőmérséklet és általában jó párás is. Estére ennek következtében mindig megérkezik a vihar, amit 5 perccel előre jelez a DigiTV, aminek menetrendszerűen elmegy az adása, amikor kitör. Eddig az egyetlen kivételt csütörtök jelentette, akkor a délelőtt 11-kor a semmiből megérkezett özönvíz miatt bennragadtam Ádámnál...

Hogy mi lehetne tökéletesebb?

- Hát lehetne végre lakásunk. Talán majd a héten, de nem élem bele magamat, mert már volt egy-két csalódás. Minden másban rekordot döntöttünk: nem egészen két hét alatt volt új személyink, bankszámlánk, mobiltelefonunk, egy hónap alatt meglett az új rendszám Eddy-re (CD 168 176, ha valaki kíváncsi rá:)))) - ez szintén rekord, az átlag két és fél - három hónap.

- megtanulhatnák, hogy plázát metróvonalra éri meg építeni. Tudom, "tüncimókus nyafog", de azért mindenki beláthatja, hogy mindkettőnk számára sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, ha nem kell mindenhova magammal rángatni hites uramat. Az (egyik korábbi bejegyzésben már felemlegetett) Unirea Shopping Center az egyetlen, ami autó nélkül is megközelíthető. (Ma délután a Militarii Shopping Centert fedeztük fel, onnan Ádám görkorija, de hát majdnem az autópálya mellett van, a város határában, zéró forgalom mellett is fél óra.) Itt van egy csomó üres épület a belvárosban, mindegyik pusztul és dől össze, (figyelembe véve az itteni ingatlanárakat, a jó ég tudja mennyit érnek) és inkább a senki földjén építkeznek...

- a román nyelvtudásunk, de hát ez nem a város hibája:)))

Vannak pozitív csalódások?

Hát persze:)))

- a kutyák. A Bukarestet rettegésben tartó kóbor kutyákról sokat írtak sokan. Hál' Istennek - legalábbis itt a belvárosban - egyáltalán nem olyan vészes a helyzet. Nem, nem állítom, hogy nincsenek, mert minden utcában akad egy-kettő, de - legalábbis egyelőre - békésen heverésznek, még meg sem ugattak soha (na jó, egyszer, de akkor egyéb okokból a nem-kóbor kutyák is). Nem tudom (és igazából nem is érdekel), hogy hogyan tűntették el őket, de a változás jó:))) (Majd még a télre kíváncsiak leszünk, de ez egy külön történet...)

- az emberek. Mindenki nagyra értékeli kétségbeesett és szánalmas kísérleteimet a román nyelven történő kommunikációra, pl. péntek reggel is a boltos, aki megtanított helyesen kiejteni a kenyér (paine, a tetején lefele néző sátor, ejtése ü) szót, bár egyébként angolul beszéltünk..Ezeddig nem tapasztaltam semmi jelét a román-magyar utálatnak..

- (félig-meddig viccből) a tejtermékek. Otthon mindenki azt mondta (mármint, mindenki, aki járt már itt), hogy a tejtermékeknek van valami savanykás-kesernyés utóíze. Lehet, hogy nem a megfelelő (más szempontból éppen a tökéletes) árukat próbáltuk eddig, de semmi panasz. Sőt, a füstölt sajtjaik például százszor jobbak, mint a füstöltnek csúfolt, aromában érlelt Karaván. Az igazi régi Parenyica jut eszembe, amit már nem is tudom, milyen régen felváltott otthon az a nyúlós, gumiszerű izé...(A kenyér, nos, a kenyér viszont pontosan olyan, amilyennek mondták, az első nap finom, a másodikra apró morzsákra széthulló pékipari remekmű. De mindegyik: fehér, rozs, graham, krumplis, bagett, kifli - tökmindegy; többfélét kipróbáltunk, egyforma eredménnyel. Már alig várjuk, hogy előkerüljön a kenyérsütőgép a dobozából...)

Hirtelen ennyi. Ha eszünkbe jut még valami, majd megosztjuk azt is:))