Tudom.
De igyekszem távolmaradni a nettől és a gyereknevelésbe és alkotásba vetni magamat. Nem mondom, hogy bizonyos szempontból nem állok még mindig a legutóbbi bejegyzésem hatása alatt, mert de:((
De nem úgy, és ide tehetnék egy mosolygós smiley-t is, így:))
És mielőtt valaki mondaná..
Egy percre sem gondolom/tam, hogy bármelyik (a kintlevő és a bentlakó) gyerekem beteg lenne, akár Tay-Sachs-al, akár mással. Valójában, leszámítva az első pillantást Ronan fényképére, és a "hú, kicsit hasonlít Botira" megállapítást, eszembe sem jutottak a gyerekeim olvasás közben, csak utána, az "emésztés" részben. Sőt, igazából, bár az ember sajnálja azokat a szegény haldokló gyerekeket, nem is őket sajnáltam igazán, hanem az anyákat (és apákat, természetesen).
Mindig szörnyű (lehet) elveszíteni egy gyereket, bármekkora legyen is. De ha valamilyen balesetben vagy betegségben, de hirtelen hal meg az a baba, azt talán (ismétlem, talán, mert a halált sohasem könnyű) könnyebb feldolgozni, végigcsinálni, mint végignézni, hogy a szemed fényét lassan elemészti a gyilkos kór, tehetetlenül ülni, szörnyű döntéseket hozni (pl. ha eljön az idő, hogy már nem tud nyelni, vezessünk be szondát és akkor még pár hónapig meghosszabbítjuk az életét, vagy ne, és akkor 1-2-3-4 nap alatt éhen hal) és ringatni a kicsi testét, amíg lassan eljut az utolsó lélegzetvételig, hogy utána csendben elaludjon.
A halál, annak, aki meghal, sokszor megváltás, főleg, ha előtte már megvakult, megsüketült, megbénult. Aki itt marad, annak kell megküzdeni a hiánnyal. Ahogy az általam egyébként nem komált Csernus Imre is fogalmazott, a gyász valójában jelentős részben önsajnálat (ha végiggondoljátok, miket szoktak mondani, pl. mi lesz velünk nélküled, én erre még nem voltam kész...., nem is olyan nehéz elismerni, hogy ebben bizony van igazság, még akkor is, ha zsigeri utálatot érzünk A Csernussal szemben...:))). És igen, sajnáltam és most is sajnálom azokat a nőket, akiknek ez adatott meg és nem az, hogy Montessori játékokat gyártsanak a Porontynak.
Empátiával és fantáziával egészen jól el vagyok látva, ráadásul, mint láthattátok a korábbi bejegyzésekből, éppen a "jövőt" terveztük/tem (így kerültem a New York Timeshoz is, mert valójában épp a cikkben is említett Tigris-anya harci himnuszát kerestem, amiről már olvastam a nyáron, csak nem emlékeztem, hogy ki írta és mi a pontos cím, így a kínai szent állat alapján a "sárkány-anya-szülő-nevelés" kulcsszavakat googlizva bukkantam Emily Rappra, nem gondoltam, hogy Amy Chua nem a sárkányt választotta, hanem a tigrincset, igaz az "ázsiai kistigrisek"-ből akár sejthettem is volna), így különösen nagyot ütött, hogy vannak szülők, akik nem tervezhetik a jövőt a 13 hónaposuknak, szóval nem nehéz beleélnem magam, bár gyanítom, hogy valójában csak a felszínét kapargatom annak, hogy milyen is. De már ez a "felszín" is elég ahhoz, hogy gombócba szoruljon a torkom.
Ez az érzés sokáig nem fog elmúlni, azt hiszem.
De Őhisztissége I. Botinak ez jó:))
Mivel a gyerekeim tényleg csak akkor jutottak eszembe, amikor a "vajon hogyan lehet feldolgozni.."-n és az "én hogy tudnám..."-on merengés után eljutottam odáig, hogy áldjam Istent, amiért nekem egy egészséges (és egy egészséges, de még aktív gondozást kevésbé igénylő) gyerekem van, akit lehet a MOSTban szeretni, de lehet neki a JÖVŐre is tervezni. És ha már a jövővel nagyon sokat foglalkozom, igyekszem a MOSTban is még figyelmesebb lenni, bár alapvetően nem panaszkodhat a KicsiVacak az eddigiekre sem. De most még türelmesebb próbálok lenni, (egyelőre) jobban tolerálom a földhöz-csapom-magam-ha-nem-adod-oda-a-nemtommit (de természetesen biztosan valami olyat, ami 18 év alatt vagy megfelelő mozgáskoordináció hiányában nem való:))) hisztiket, amiből mostanában azért akad bőven, de legalább látja, hallja és akaratban nincs hiány, sőt ki is tudja fejezni, .
De igyekszem távolmaradni a nettől és a gyereknevelésbe és alkotásba vetni magamat. Nem mondom, hogy bizonyos szempontból nem állok még mindig a legutóbbi bejegyzésem hatása alatt, mert de:((
De nem úgy, és ide tehetnék egy mosolygós smiley-t is, így:))
És mielőtt valaki mondaná..
Egy percre sem gondolom/tam, hogy bármelyik (a kintlevő és a bentlakó) gyerekem beteg lenne, akár Tay-Sachs-al, akár mással. Valójában, leszámítva az első pillantást Ronan fényképére, és a "hú, kicsit hasonlít Botira" megállapítást, eszembe sem jutottak a gyerekeim olvasás közben, csak utána, az "emésztés" részben. Sőt, igazából, bár az ember sajnálja azokat a szegény haldokló gyerekeket, nem is őket sajnáltam igazán, hanem az anyákat (és apákat, természetesen).
Mindig szörnyű (lehet) elveszíteni egy gyereket, bármekkora legyen is. De ha valamilyen balesetben vagy betegségben, de hirtelen hal meg az a baba, azt talán (ismétlem, talán, mert a halált sohasem könnyű) könnyebb feldolgozni, végigcsinálni, mint végignézni, hogy a szemed fényét lassan elemészti a gyilkos kór, tehetetlenül ülni, szörnyű döntéseket hozni (pl. ha eljön az idő, hogy már nem tud nyelni, vezessünk be szondát és akkor még pár hónapig meghosszabbítjuk az életét, vagy ne, és akkor 1-2-3-4 nap alatt éhen hal) és ringatni a kicsi testét, amíg lassan eljut az utolsó lélegzetvételig, hogy utána csendben elaludjon.
A halál, annak, aki meghal, sokszor megváltás, főleg, ha előtte már megvakult, megsüketült, megbénult. Aki itt marad, annak kell megküzdeni a hiánnyal. Ahogy az általam egyébként nem komált Csernus Imre is fogalmazott, a gyász valójában jelentős részben önsajnálat (ha végiggondoljátok, miket szoktak mondani, pl. mi lesz velünk nélküled, én erre még nem voltam kész...., nem is olyan nehéz elismerni, hogy ebben bizony van igazság, még akkor is, ha zsigeri utálatot érzünk A Csernussal szemben...:))). És igen, sajnáltam és most is sajnálom azokat a nőket, akiknek ez adatott meg és nem az, hogy Montessori játékokat gyártsanak a Porontynak.
Empátiával és fantáziával egészen jól el vagyok látva, ráadásul, mint láthattátok a korábbi bejegyzésekből, éppen a "jövőt" terveztük/tem (így kerültem a New York Timeshoz is, mert valójában épp a cikkben is említett Tigris-anya harci himnuszát kerestem, amiről már olvastam a nyáron, csak nem emlékeztem, hogy ki írta és mi a pontos cím, így a kínai szent állat alapján a "sárkány-anya-szülő-nevelés" kulcsszavakat googlizva bukkantam Emily Rappra, nem gondoltam, hogy Amy Chua nem a sárkányt választotta, hanem a tigrincset, igaz az "ázsiai kistigrisek"-ből akár sejthettem is volna), így különösen nagyot ütött, hogy vannak szülők, akik nem tervezhetik a jövőt a 13 hónaposuknak, szóval nem nehéz beleélnem magam, bár gyanítom, hogy valójában csak a felszínét kapargatom annak, hogy milyen is. De már ez a "felszín" is elég ahhoz, hogy gombócba szoruljon a torkom.
Ez az érzés sokáig nem fog elmúlni, azt hiszem.
De Őhisztissége I. Botinak ez jó:))
Mivel a gyerekeim tényleg csak akkor jutottak eszembe, amikor a "vajon hogyan lehet feldolgozni.."-n és az "én hogy tudnám..."-on merengés után eljutottam odáig, hogy áldjam Istent, amiért nekem egy egészséges (és egy egészséges, de még aktív gondozást kevésbé igénylő) gyerekem van, akit lehet a MOSTban szeretni, de lehet neki a JÖVŐre is tervezni. És ha már a jövővel nagyon sokat foglalkozom, igyekszem a MOSTban is még figyelmesebb lenni, bár alapvetően nem panaszkodhat a KicsiVacak az eddigiekre sem. De most még türelmesebb próbálok lenni, (egyelőre) jobban tolerálom a földhöz-csapom-magam-ha-nem-adod-oda-a-nemtommit (de természetesen biztosan valami olyat, ami 18 év alatt vagy megfelelő mozgáskoordináció hiányában nem való:))) hisztiket, amiből mostanában azért akad bőven, de legalább látja, hallja és akaratban nincs hiány, sőt ki is tudja fejezni, .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése