Out of the night that covers me,
Black as the pit from pole to pole,
I thank whatever gods may be
For my unconquerable soul.
In the fell clutch of circumstance
I have not winced nor cried aloud.
Under the bludgeonings of chance
My head is bloody, but unbowed.
Beyond this place of wrath and tears
Looms but the Horror of the shade,
And yet the menace of the years
Finds and shall find me unafraid.
How charged with punishments the scroll,
I am the master of my fate:
I am the captain of my soul.
(William Ernest Henley: Invictus)
(Az éjből, mely elfedez, /És mély gödörként fekete,/Megköszönöm minden istennek/Legyőzhetetlen lelkemet./ Az élet ökle letepert,/ S én nem jajgattam vergődve, nem,/ A véletlen dorongja vert,/ Vérző fejem meg nem hajtom./Túl a harag, s a könnyek honán/Csak az árny borzalma vár,/ Évek fenekednek reám,/De gyávának egy sem talál./Nem számít, mily szűk a kapu,/ A vádirat mily számtalan,/ Én vagyok a sorsom ura/ Én vagyok a Lelkem kapitánya. - nem tökéletes fordítás, helyenként torzít - de jobbat nem találtam, műfordításra pedig nem vállalkoznék...:)))
Bár nem áll szándékomban sem gasztroblogot, sem filmajánlót csinálni a blogból - de úgy gondoltam, hogy csöppet sem eseménytelen hetünk hasonlóan eseménydús hétvégéjének kipihenése közben megosztom Veletek a legfrissebb filmélményünket - ami nem az Avatar, bár az is kétségkívül nagyon jó:)))
A múlt hét a sok munka, a hétvége pedig a sok rendezvény - baráti találkozók mindhárom nap, egyszer nálunk, kétszer étteremben - jegyében telt, tényleg csak tegnap tudtunk igazából rápihenni:)))) Az itthoni vendéglátás erős arabos beütéssel, életem eddigi legjobb hummusz-ával és egy igazán egyszerű kuszkuszos édességgel:))
A film, amiről szó van, az Invictus. (Legyőzhetetlen, latinul - Nelson Mandela kedvenc verse a fent idézett William Ernest Henley költemény. Henleynek egy betegség miatt fiatalkorában amputálták a bal lábát - barátja, Robert Louis Stevenson róla mintázta a féllábú Long John Silver kalózkapitányt a Kincses szigetben. Később a jobb lábát is amputálni kellett, ennek ellenére tudott olyan verseket írni, mint az Invictus.) A Mandela elnökké választását követő időszakról szól, arról, hogy hogyan próbálja nemzetté kovácsolni a megosztott társadalmat.
Az egy dolog, hogy olyan, mintha az ember "fordítva olvasná a stáblistát" - rendezte Clint Eastwood, producer Morgan Freeman, miközben a színészek között Morgan Freemant és Matt Damont leszámítva nincs "nagy név" - vagy, hogy folyamatosan fenntartja a feszültséget, hogy mikor is kísérelnek meg merényletet Mandela ellen - de hihetetlen képet fest két emberről, akik a leghihetetlenebb körülmények között össze tudtak fogni és új irányt adni egy országnak. Nem az erőszakról (pedig "apartheid vége" címszóval arról is bőven lehetne szó) szól, hanem a megbocsátásról, a küzdeni tudásról és arról, hogy az emberek igenis meg tudnak változni...
A múlt hét a sok munka, a hétvége pedig a sok rendezvény - baráti találkozók mindhárom nap, egyszer nálunk, kétszer étteremben - jegyében telt, tényleg csak tegnap tudtunk igazából rápihenni:)))) Az itthoni vendéglátás erős arabos beütéssel, életem eddigi legjobb hummusz-ával és egy igazán egyszerű kuszkuszos édességgel:))
A film, amiről szó van, az Invictus. (Legyőzhetetlen, latinul - Nelson Mandela kedvenc verse a fent idézett William Ernest Henley költemény. Henleynek egy betegség miatt fiatalkorában amputálták a bal lábát - barátja, Robert Louis Stevenson róla mintázta a féllábú Long John Silver kalózkapitányt a Kincses szigetben. Később a jobb lábát is amputálni kellett, ennek ellenére tudott olyan verseket írni, mint az Invictus.) A Mandela elnökké választását követő időszakról szól, arról, hogy hogyan próbálja nemzetté kovácsolni a megosztott társadalmat.
Az egy dolog, hogy olyan, mintha az ember "fordítva olvasná a stáblistát" - rendezte Clint Eastwood, producer Morgan Freeman, miközben a színészek között Morgan Freemant és Matt Damont leszámítva nincs "nagy név" - vagy, hogy folyamatosan fenntartja a feszültséget, hogy mikor is kísérelnek meg merényletet Mandela ellen - de hihetetlen képet fest két emberről, akik a leghihetetlenebb körülmények között össze tudtak fogni és új irányt adni egy országnak. Nem az erőszakról (pedig "apartheid vége" címszóval arról is bőven lehetne szó) szól, hanem a megbocsátásról, a küzdeni tudásról és arról, hogy az emberek igenis meg tudnak változni...
Az, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság (nemzetközisek között csak "DAK") végül nem egészen az a "szivárvány nemzet" lett, amiről Mandela álmodott, tény - de nem tudom, hogy erről ő mennyiben tehet. (Dél-afrikai ismerősök teljesen el vannak ájulva Romániától, hogy külön útvonal-egyeztetés nélkül sétálhatnak a városban és nem kell félniük az emberrablóktól, ami a DAK-ban már mindennapos. De az Economistban pont most volt cikk arról is, hogy 20 évvel az "apartheid vége" után még mindig komoly hátrányban vannak a fekete bőrű lakosok, az iskoláztatástól kezdve egészen a gazdaságig...)
Nem akarom leírni a sztorit, de erősen ajánlom mindenkinek...(Tom Clancy-n - tudjátok Elnöki játszma - és 9/11-en edződött gyakorló összeesküvéselmélet-hívőknek kifejezetten ajánlott a "nagy meccs" előtti repülős jelenet:)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése