A hegység egy olyan földrajzi képződmény, amely egy meghatározott magasságig kiemelkedik a körülötte lévő földfelszín felett. Egy hegységet rendszerint magassága és meredeksége alapján lehet a dombságtól megkülönböztetni, de jelentékeny átfedések is léteznek, és a használat általában a helyi szokások alapján nyilvánul meg. Az elegendően magas hegységekben kialakuló éghajlati viszonyok nagyon különbözőek is lehetnek a hegység lába és a hegycsúcs között, s így különféle életteret biztosítanak a más-más tengerszint feletti magasságon fekvő területeiken. (Forrás: Wikipédia)
Ezt ugyebár jó alaposan (sőt ennél jóval részletesebben) megtanultam természetföldrajz szigorlatra tavaly nyáron. De hogy mennyire más valamit elméletben tudni és gyakorlatba átültetni, az szombat reggel, kávézás közben vált (ismételten) egyértelművé számunkra, amikor a Bagolykő panzió/menedékház ablakán kitekintve, azt láttuk, hogy szakad a hó. Nem is hagyta abba egész nap, így estére már ez a kép látszott a szobánk ablakából:
Nem, nem tavalyelőtt karácsonykor készült a Madarasi Hargitán (ld. 2009 decemberi bejegyzések), hanem tegnap (május 7.) délután, Hargitafürdőn. Kisdobos becsületszavamra:))
Hát igen, hótaposót, sapkát és kesztyűt nem vittünk, pedig a hidegre felkészültünk, a meteorológusok u.i. 7-8 fokot jósoltak. A mínuszt tuti lefelejtették az elejéről.
És mit kerestünk mi Hargitafürdőn, 400 kilométerre Bucitól?
Nos, Edwardot kellett két éves kötelező szervízre meg olajcserére vinni. Bukarestben is van Subaru szervíz, de olyan pofátlan árat mondtak, hogy inkább felhívtuk a székelyudvarhelyieket. Nem akarok anyagiaskodni, de három éjszakányi szállásunk, az oda-vissza összesen mintegy 800 kilométer benzinköltsége és minden kajálásunk is kijött a különbözetből. Szóval nagyon nem mindegy:((
De ha már kimozdultunk a nagyvárosból, nem akartunk egy másik városban szmogot szívni, ezért esett a választás Hargitafürdőre. Ádám kivett egy szabadnapot péntekre, hogy ne csak egy nagy rohanás legyen az egész, így csütörtökön délután már el is tudtunk indulni, szakadó esőben. Szerencsére, mire elértünk Sepsiszentgyörgyre (már túl, Magyarországról nézve innen) a Kárpátokon, ragyogóan sütött a nap. A Hargitafürdőre való megérkezést egyedül a Hargita megyei útfelújítások lassították, de az meg már nagyon ráfér arra az útra.
Némi bizonytalankodás és segítségkérés után a menedékházat is megtaláltuk (miért is lenne kitáblázva egy kesze-kusza utcás faluban??), elfoglaltuk a szobánkat (Mazsinak némi küzdelem árán szereztek babaágyat a szomszéd panzióból, így tudtuk vinni a légzésfigyelőt, amit mindhárom este ki is használtunk, azon figyelve csemeténk szuszogását, míg mi az étteremben vacsiztunk/beszélgettünk). Kiderült, hogy annyira holtszezon van, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek a panzióban és csak azért nem kósza szellemként kísértettünk bent, mert a tulajdonosok (három házaspár, egy magyarországi, egy székely és egy román pár) is ott voltak évadnyitó/évadzáró megbeszélésre (a panziót alapvetően helyiek viszik).
Pénteken irány Székelyudvarhely és a szervíz, ahol két órán keresztül vizslatták Edwardot, amíg mi sétáltunk a cityben - fénykép nincs, az idő jó volt, csak nagyon szeles:). Utána irány Homoródfürdő és a Lobogó Panzió, ahol már ettünk párszor. Most még - a ragyogó napsütés ellenére - túl hideg volt ahhoz, hogy a keskeny mederben dübörgő patak mellett ülve fogyasszuk el az ebédünket (Ádámnak csorba és göngyölt bárány, nekem padlizsánkrém, és kacsamell, narancsmártással), így bent táboroztunk le, az alsó szinten, ami tök üres volt, hogy Botond nyugodtan visonghasson, senkit sem zavarva. Ebéd után vissza Hargitafürdőre, ahol sétáltunk egy nagyot. A mofetták még zárva vannak, helyi nevezetességek annyira nincsenek, úgyhogy tényleg csak séta és beszélgetés volt, semmi igazi turistáskodás.
Sajnos a falu (város??) erősen lepusztult. Az átkosban kaolinbánya működött ott, mára csak a romok, a meddőhányó (erről nincs kép) és az ülepítő-tó maradt belőle:
Sajnos az iparral együtt (aminek a távozása alapvetően azért jót tesz egy ilyen gyönyörű hellyel) a pénz is eltűnt a városból, így (amellett, hogy elmaradt a rekultiváció), mára csak a szegénység és a pusztulás maradt: ez volt a diszkó
ez pedig még a Monarchia idejéből való, amikor tiszti kiképzőtábor volt a városban:
Próbálkoznak a turizmussal (egymás után nyílnak az új panziók), de hiányzik az infrastruktúra (pl. összesen négy db, 380-400 méteres sípályájuk van, szétszórva a település négy pontjára, ami azért messze van Aspentől; nem túl jó az út, bár jobb mint a Madarasi Hargitára), sok az eltakarítandó rom (a bányán és a szegénysoron keresztül vezet be az egyetlen út) és a szemét (bár ez utóbbi egészen könnyen orvosolható lenne). A panziókkal az a baj, hogy mindegyik ugyanazt tudja, szinte az egész Erdélyben (tisztelet a kivételnek), max. gyenge közepes konyha (svédasztalos reggeli nuku, a választék rántotta, vagy sonkás, vagy szalonnás, vagy tükörtojás, vagy ham & eggs, az ebéd/vacsora menü rántott vagy grillezett malac vagy csirke, esetleg rántott sajt, plusz háromféle leves). Nem mondom, hogy Michelin csillagos étterem kell a hegy tetejére, mert nem, de azért némi tészta, vagy saláta, vagy húsmentes kaja azért nem az ördögtől való az étlapon.
Ja és persze, ha sok pénzünk lenne (1 millió euró körüli összegekről beszélünk, szóval nem holnap lesz:)) és nem olyan lenne a helyi vállalkozói/államigazgatási/lakossági kultúra, amilyen:(((, biztosan nyitnánk egy panziót, ami család/gyerekbarát. Mert O.K., kiságyat legalább szereztek Mazs-Mazsnak (sok helyen már ez sem sikerül), de babafürdőkádról, pelenkázóról, ételmelegítő/készítő sarokról, nagyobbaknak biliről/WC ülőkéről, esetleg játszó-sarokról legfeljebb csak álmodozhat az ember (az olyan biztonsági kütyükről, mint a konnektorokba védőcucc, vagy a bútorok sarkán kis műanyagok, vagy kajafronton a helyben fellelhető bébiételekről, gyerekmenüről már nem is:((). Szóval vagy viszi magával a fél háztartását (mi ezt tettük), vagy nem indul el. És ez utóbbit teszi szerintem a román családok egy jó része, vagy pedig elmegy Bulgáriába/Ausztriába. Szóval vannak rések a piacon, csak legyen az embernek ereje és türelme...
Vissza az utazásunkhoz...
Szombaton a havazásnak hála zömmel négy fal között tartózkodtunk, Mazs nagy örömére, aki így minden függönyt jól megrángathatott (otthon ugye nem sok függönyünk van), az összes térképet végigszemlélte a folyosón és begyűjtött jópár hódolót.
Vasárnap reggel Ádám kiásta a hó alól Eddyt (szerencsére a téli cuccok még bent voltak a csomagtartóban:)), én összekaptam a Porontyot meg a csomagjainkat és a nyári gumijainkon szépen lejöttünk a hegyről, megállapítva, hogy azért jó az a fix-négykerék meghajtás. Lent természetesen nem esett a hó, sőt az eső sem, a csapadék bármely formájával már csak Brassó után találkoztunk, amikor átkeltünk a Déli-Kárpátokon (Predeal, Azuga, Busteni, Sinaia települések - azoknak, aki már voltak nálunk/velünk arrafelé). Átérve - a változatosság gyönyörködtet alapon - szakadó esőben találtuk magunkat, ami nem is változott Buciig sem, így hazaérve megállapítottuk, hogy a muskátli-kezdeményeink sem haláloztak el az elmúlt három és fél napban. A nem-túl-barátságos időjárás ellenére is remek időt futottunk, a brassói fél órás ebédet (OMV kútnál, imádjuk a Tea-to-Go teájukat, plusz az új csokoládés-mandulás péksütijüket, Mazsinak pedig mindegy, hol kapja meg a tápszerét) is beleszámítva öt óra alatt hazaértünk. Miután kihevertük a felcuccolás izzadságcseppjeit, gyorsan el is indítottuk a fűtést, mivel 15 fok volt a lakásban, brrrr...
Az utazáshoz kiegészítésként annyit, hogy Mazsinak jár egy piros pont (idegen helyen, idegen ágyban is úgy aludt minden éjjel mint a kisangyal) és egy zöld pont (még mindig nem szeret utazni, de már javult egy kicsit, igaz kifejlesztett egy technikát - a két könyökét oldalra kifeszítve - amivel egészen eredményesen blokkolja az autósülésbe való behelyezést).
Ezt ugyebár jó alaposan (sőt ennél jóval részletesebben) megtanultam természetföldrajz szigorlatra tavaly nyáron. De hogy mennyire más valamit elméletben tudni és gyakorlatba átültetni, az szombat reggel, kávézás közben vált (ismételten) egyértelművé számunkra, amikor a Bagolykő panzió/menedékház ablakán kitekintve, azt láttuk, hogy szakad a hó. Nem is hagyta abba egész nap, így estére már ez a kép látszott a szobánk ablakából:
Nem, nem tavalyelőtt karácsonykor készült a Madarasi Hargitán (ld. 2009 decemberi bejegyzések), hanem tegnap (május 7.) délután, Hargitafürdőn. Kisdobos becsületszavamra:))
Hát igen, hótaposót, sapkát és kesztyűt nem vittünk, pedig a hidegre felkészültünk, a meteorológusok u.i. 7-8 fokot jósoltak. A mínuszt tuti lefelejtették az elejéről.
És mit kerestünk mi Hargitafürdőn, 400 kilométerre Bucitól?
Nos, Edwardot kellett két éves kötelező szervízre meg olajcserére vinni. Bukarestben is van Subaru szervíz, de olyan pofátlan árat mondtak, hogy inkább felhívtuk a székelyudvarhelyieket. Nem akarok anyagiaskodni, de három éjszakányi szállásunk, az oda-vissza összesen mintegy 800 kilométer benzinköltsége és minden kajálásunk is kijött a különbözetből. Szóval nagyon nem mindegy:((
De ha már kimozdultunk a nagyvárosból, nem akartunk egy másik városban szmogot szívni, ezért esett a választás Hargitafürdőre. Ádám kivett egy szabadnapot péntekre, hogy ne csak egy nagy rohanás legyen az egész, így csütörtökön délután már el is tudtunk indulni, szakadó esőben. Szerencsére, mire elértünk Sepsiszentgyörgyre (már túl, Magyarországról nézve innen) a Kárpátokon, ragyogóan sütött a nap. A Hargitafürdőre való megérkezést egyedül a Hargita megyei útfelújítások lassították, de az meg már nagyon ráfér arra az útra.
Némi bizonytalankodás és segítségkérés után a menedékházat is megtaláltuk (miért is lenne kitáblázva egy kesze-kusza utcás faluban??), elfoglaltuk a szobánkat (Mazsinak némi küzdelem árán szereztek babaágyat a szomszéd panzióból, így tudtuk vinni a légzésfigyelőt, amit mindhárom este ki is használtunk, azon figyelve csemeténk szuszogását, míg mi az étteremben vacsiztunk/beszélgettünk). Kiderült, hogy annyira holtszezon van, hogy mi voltunk az egyedüli vendégek a panzióban és csak azért nem kósza szellemként kísértettünk bent, mert a tulajdonosok (három házaspár, egy magyarországi, egy székely és egy román pár) is ott voltak évadnyitó/évadzáró megbeszélésre (a panziót alapvetően helyiek viszik).
Pénteken irány Székelyudvarhely és a szervíz, ahol két órán keresztül vizslatták Edwardot, amíg mi sétáltunk a cityben - fénykép nincs, az idő jó volt, csak nagyon szeles:). Utána irány Homoródfürdő és a Lobogó Panzió, ahol már ettünk párszor. Most még - a ragyogó napsütés ellenére - túl hideg volt ahhoz, hogy a keskeny mederben dübörgő patak mellett ülve fogyasszuk el az ebédünket (Ádámnak csorba és göngyölt bárány, nekem padlizsánkrém, és kacsamell, narancsmártással), így bent táboroztunk le, az alsó szinten, ami tök üres volt, hogy Botond nyugodtan visonghasson, senkit sem zavarva. Ebéd után vissza Hargitafürdőre, ahol sétáltunk egy nagyot. A mofetták még zárva vannak, helyi nevezetességek annyira nincsenek, úgyhogy tényleg csak séta és beszélgetés volt, semmi igazi turistáskodás.
Sajnos a falu (város??) erősen lepusztult. Az átkosban kaolinbánya működött ott, mára csak a romok, a meddőhányó (erről nincs kép) és az ülepítő-tó maradt belőle:
Sajnos az iparral együtt (aminek a távozása alapvetően azért jót tesz egy ilyen gyönyörű hellyel) a pénz is eltűnt a városból, így (amellett, hogy elmaradt a rekultiváció), mára csak a szegénység és a pusztulás maradt: ez volt a diszkó
ez pedig még a Monarchia idejéből való, amikor tiszti kiképzőtábor volt a városban:
Próbálkoznak a turizmussal (egymás után nyílnak az új panziók), de hiányzik az infrastruktúra (pl. összesen négy db, 380-400 méteres sípályájuk van, szétszórva a település négy pontjára, ami azért messze van Aspentől; nem túl jó az út, bár jobb mint a Madarasi Hargitára), sok az eltakarítandó rom (a bányán és a szegénysoron keresztül vezet be az egyetlen út) és a szemét (bár ez utóbbi egészen könnyen orvosolható lenne). A panziókkal az a baj, hogy mindegyik ugyanazt tudja, szinte az egész Erdélyben (tisztelet a kivételnek), max. gyenge közepes konyha (svédasztalos reggeli nuku, a választék rántotta, vagy sonkás, vagy szalonnás, vagy tükörtojás, vagy ham & eggs, az ebéd/vacsora menü rántott vagy grillezett malac vagy csirke, esetleg rántott sajt, plusz háromféle leves). Nem mondom, hogy Michelin csillagos étterem kell a hegy tetejére, mert nem, de azért némi tészta, vagy saláta, vagy húsmentes kaja azért nem az ördögtől való az étlapon.
Ja és persze, ha sok pénzünk lenne (1 millió euró körüli összegekről beszélünk, szóval nem holnap lesz:)) és nem olyan lenne a helyi vállalkozói/államigazgatási/lakossági kultúra, amilyen:(((, biztosan nyitnánk egy panziót, ami család/gyerekbarát. Mert O.K., kiságyat legalább szereztek Mazs-Mazsnak (sok helyen már ez sem sikerül), de babafürdőkádról, pelenkázóról, ételmelegítő/készítő sarokról, nagyobbaknak biliről/WC ülőkéről, esetleg játszó-sarokról legfeljebb csak álmodozhat az ember (az olyan biztonsági kütyükről, mint a konnektorokba védőcucc, vagy a bútorok sarkán kis műanyagok, vagy kajafronton a helyben fellelhető bébiételekről, gyerekmenüről már nem is:((). Szóval vagy viszi magával a fél háztartását (mi ezt tettük), vagy nem indul el. És ez utóbbit teszi szerintem a román családok egy jó része, vagy pedig elmegy Bulgáriába/Ausztriába. Szóval vannak rések a piacon, csak legyen az embernek ereje és türelme...
Vissza az utazásunkhoz...
Szombaton a havazásnak hála zömmel négy fal között tartózkodtunk, Mazs nagy örömére, aki így minden függönyt jól megrángathatott (otthon ugye nem sok függönyünk van), az összes térképet végigszemlélte a folyosón és begyűjtött jópár hódolót.
Vasárnap reggel Ádám kiásta a hó alól Eddyt (szerencsére a téli cuccok még bent voltak a csomagtartóban:)), én összekaptam a Porontyot meg a csomagjainkat és a nyári gumijainkon szépen lejöttünk a hegyről, megállapítva, hogy azért jó az a fix-négykerék meghajtás. Lent természetesen nem esett a hó, sőt az eső sem, a csapadék bármely formájával már csak Brassó után találkoztunk, amikor átkeltünk a Déli-Kárpátokon (Predeal, Azuga, Busteni, Sinaia települések - azoknak, aki már voltak nálunk/velünk arrafelé). Átérve - a változatosság gyönyörködtet alapon - szakadó esőben találtuk magunkat, ami nem is változott Buciig sem, így hazaérve megállapítottuk, hogy a muskátli-kezdeményeink sem haláloztak el az elmúlt három és fél napban. A nem-túl-barátságos időjárás ellenére is remek időt futottunk, a brassói fél órás ebédet (OMV kútnál, imádjuk a Tea-to-Go teájukat, plusz az új csokoládés-mandulás péksütijüket, Mazsinak pedig mindegy, hol kapja meg a tápszerét) is beleszámítva öt óra alatt hazaértünk. Miután kihevertük a felcuccolás izzadságcseppjeit, gyorsan el is indítottuk a fűtést, mivel 15 fok volt a lakásban, brrrr...
Az utazáshoz kiegészítésként annyit, hogy Mazsinak jár egy piros pont (idegen helyen, idegen ágyban is úgy aludt minden éjjel mint a kisangyal) és egy zöld pont (még mindig nem szeret utazni, de már javult egy kicsit, igaz kifejlesztett egy technikát - a két könyökét oldalra kifeszítve - amivel egészen eredményesen blokkolja az autósülésbe való behelyezést).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése