Anyák napja

Fel s alá szaladgál a játszótéren. Egyik játéktól a másikig rohan, felmászik, lemászik, kúszik, csúszik. Közben hadonászik a kezeivel és folyamatosan magyaráz. Hirtelen megtorpan, leguggol és felvesz valami apró, szabad szemmel alig látható tárgyat a földről. Alaposan megszemléli, majd eldobja vagy csibészes mosollyal odahozza megmutatni. Aztán indul tovább felfedezni a világot. 

A szem aggódva követi minden mozdulatát, az agyban időnként felpörgő para-anya eleséseket, lehorzsolt térdeket, felrepedt ajkakat, letört fogakat (és rosszabbakat) vizionál, legszívesebben egy kipárnázott gumiszoba mélyére rejtené el, hogy ne érje baj. Az ajkak már-már reflex-szerűen mozognak: "vigyázz", "kapaszkodj", "nézz a lábad elé", a kéz és a lábak ösztönösen lendülnek minden botlásra, korlátról lecsúszó kézre. A szem minden nagyobb gyerekben potenciális veszélyforrást lát, aki nem figyel rá, fellöki, elveszi a játékát. "Ai grija, e bebe mic..." (Óvatosan, ő kisbaba...) az elsők között volt, amit a para-anya megtanult románul.

(...)

Az éjszaka csendjét csak néha-néha töri meg egy-egy elhaladó autó hangja. A fej mellett monoton zúg a bébiőr szülői egysége. Egyenletes, megnyugtató zaj, azt jelzi, minden rendben van. (...) A kiságyban szuszogva időnként felsóhajt, vagy nyöszörög egyet, belerúg a takarójába, vagy álmában, cuppogó szájjal keresi a cicit. A felületes alvásból máris felpattan az anyai szem, a fül minden rezdülésre erősen koncentrál, "csak" nyögött vagy bukás is volt, netán megint az orrán jött ki a vacsorai felesleg vagy "egyszerűen csak" éhes, szomjas, melege van, egyedül érzi magát? A "technika" megnyugtató jelenléte nélkül alvásról szó sem lenne talán.

(...)

A zöld szemű szörny váratlanul csap le, de olyan elemi erővel mintha falnak ütközne. Nem hitte, hogy ilyen intenzív érzés is lehet a féltékenység - pedig azért nem ismeretlenek egymás számára ... Mit képzel magáról az a nő (18 hónapostól felfele bármekkora), hogy három lépésnél közelebb ment az ő ici-pici fiához?!?!?! Ad absurdum meg is akarná simogatni a fejét. MENJ ONNAN, AZ AZ ÉÉÉÉN GYEREKEM, sikítja az a piszok szörny. ÉÉÉN játszok vele, etetem, öltöztetem, tanítom meg a világ és az élet szeretetére, szépségére, a Föld csodáira. (...) Szegény leendő óvónők. A szarkasztikus én már előre nevet magán és sajnálja a leendő barátnőket, akiknek egy ilyen anyós(jelölttel) kell kibékülniük és megérti, hogy miért tartja a néphagyomány a fiús anyákat annak ami....


(...)

A hintaágyban békésen szuszog, sőt néha horkol is egy kicsit. Az arca mint az angyaloké; olyan békés és nyugodt, amilyen csak egy kisbabáé tud lenni. Egyre sötétedő szőke haja kócos a feje tetején. A "nagyfiú" ide-oda járkál a szobában, aztán egyszer csak odaszalad a hintaágyhoz, behajol, megsimogatja a kócos buksit, közli, hogy "baba", óvatosan meglöki a hintaágyat, hiszen anya és apa is így csinálják, utána pedig szalad vissza a játékaihoz.

(...)

Anyának lenni életem legnagyobb csodája. Legyen bármennyire kimerítő, idegesítő, a türelmet végletekig próbára tevő néhány nap vagy óra, követeljen bármekkora áldozatokat vagy lemondást a jelenlétük - a mosoly az arcukon, a szeretet a szemükben, az, ahogy a vállamra borulva megnyugszanak és lassan szipogásba megy át a sírásuk, kárpótol mindenért. Hosszú út vezetett el odáig, hogy az "áldozat" egyáltalán ne tűnjön annak, hogy igazán át tudjam élni az anyaság misztériumát, ezen az úton az imák mellett sokan segítettek végig, a legtöbben soha nem is fogják megtudni, hogy mit tettek értem, hiszen "csak" olvastam a gondolataikat az anyaságról és vagy egyetértettünk vagy sem, de formálták mindazt, ami mára lettem.

(...)

Amíg ők nem voltak, eszembe sem jutott a földrengés kérdéssel komolyan foglalkozni - mára minden lehetséges helyzetre (melyikünk melyik szobában van, Ádám itthon van-e, stb.) van kidolgozott forgatókönyv a fejemben és mégis minden reggel az az első, hogy hálát adok Istennek az újabb földrengés-mentes éjszakáért.

(...)

Amikor a tipegő nem kapja meg az áhított, csillogó üvegtárgyat vagy nem mászhat ki az erkély korlátján, akkor még nem érti. Amikor a kamasz(lány) nem mehet el valahova, nem tehet meg valamit, amit bezzeg a többiek...akkor még nem érti. Most, hogy megtanulta, mi az igazi félelem - mert nem az, hogy fél mindentől, aminek hatnál több lába vagy kettőnél több kereke van, hanem az, hogy NEKIK nehogy valami bajuk legyen - már érti. 

Hálás szívvel gondol arra, aki, ha kellett ott volt és elkapta vagy visszatartotta, de egyébként el merte/tudta engedni a kezét, hogy felfedezhesse a világot.