De mások már, milyen mások!
Egy este jönnek elő. Vagy amikor már éjtszaka van. Nem is lehet tudni, honnan s mikor. Egyszerre csak fütyülni kezd a padlás. Az ember fölül a sötétben, és figyel. És egyszerre csak meghallja a pláj fenyőit suhogni, akármilyen messzire legyenek is a háztól. Akkor már tudni lehet: ők azok, a szelek.
Néhány pillanat, és ropognak a bükkök. Nyögnek, sóhajtanak. A patak felvonyít, az üverek fogukat csikorgatják. Reccsennek a ház eresztékei, a kályhában megbolondul a tűz. Hideg pengék hasítanak át a gerendák között, és a gondosan tömködött mohát befújják a szoba közepére. Az ember érzi, hogy odakint valami felszabadult. Fölszabadult, és most nyargal a hegyeken keresztül, szálfákat dönt és üvereket ríkat, megfésüli a fenyvesek ázott gyapját, és ostorral veri ki a ködöket az erdő katlanaiból. Zúg, süvölt, recseg kereken az éjtszaka.
Nem tehet egybet az ember: fölkél, megrakja a tüzet, és gondol rá, hogy legyen reggelig fa bent elég. Ha közben kinéz, a vaksötétben is láthatja, ahogy a megriadt felhőkoloncok tovavágtatnak az égen. Itt-ott fölvillan egy csillag. Csak úgy, pillanatra, ahogy a szél fekete szíjostora nyomán fölhasad néhol a fellegek gyűrött köpenye. Valami új, friss szag van a levegőben, a fagy szaga ilyenkor.
Az ember visszahúzódik a házba, az ajtót gondosan beteszi, hogy ne tudja kivágni a szél. Megigazítja az ablakokat is. Aztán megrakja jól a tüzet, hanyatt fekszik az ágyon magára húzza a csergepokrócot, és hallgatja az erdőt, ahogy nyögve beszámol életéről a szélnek. És arra gondol: milyen jó, hogy tető van a feje fölött. Milyen jó, hogy fenyőrönkökből falat rakott maga köré. Milyen jó, hogy kályha van, s a kályhában tűz. És ágy, száraz fekhely, meleg, jó csergepokróc. Milyen jó mindez, és milyen nagy dolog. Az ember elalszik, nyugodtan, szépen, megelégedetten.
Hát igen, boldog lennék, ha fele ilyen szépet tudnék írni. De be kell vallanom, ezt nem én írtam. Hanem Wass Albert, méghozzá A funtineli boszorkányban. És amióta olvastam, azóta szerettem volna látni, hogy milyen valójában a pláj, a havasi fennsík. No nem, annyira mazochista nem vagyok, a télre nem vágytam, az csak jött magától - így ez lett az idevágó idézet. De ne szaladjunk úgy előre:))))
Szombat reggel indultunk kis hegyi túránkra, gondosan felkészült versenyzőként (hogy milyen jól is tettük:)))...Egy egész hadseregnek való kötszer, gyógyszer és fásli; fényképezőgép két tartalék akkumulátorral, gyufa, lámpa, két napra négy adag ruha, sapka, kalap, vízálló széldzseki, polár pulóverek és vastag zoknik garmadája, szúnyog- és kullancsriasztó, naptej, hűsítő krém (ha esetleg leégnénk ott fenn a magasban), térkép, iránytű, hálózsákok, GPS, bakancs, váltócipő, kulacs, kés, és még jó ég tudja mi minden..Mire mindezt összeraktuk, tele lett a csomagtartó.
A GPS Sinaia felé akart vinni, a Hotel saját útmutatása Targoviste felől érkezett, a biztonság kedvéért arra hallgattunk. (Hogy ezt milyen jól tettük, az majd a beszámoló harmadik fejezetéből kiderül:)))
Az út maga teljesen jó, bár az embernek megszakad a szíve a szép, új kisautóért a kavicsos földúton. Az gyorsan kiderült, hogy az a térkép, amit a Bucsecs-hegységről vettünk, fabatkát sem ér, legalábbis, ami az autóutat illeti. Szerencsére olyan sok lehetőségünk nem volt eltévedni:)) (Egyébként pedig meglepően jól ki van táblázva az irány..)
Ami már félúton odafelé is elállítja a lélegzetet és elgondolkodtatja az embert a különböző életminőségek kérdéséről - a táj festői szépsége mellett - az a csend és a levegő tisztasága. A Bucsecs-hegység (legmagasabb pontja az Omu-csúcs a maga 2505 méterével, mi csak 1600-ig mentünk föl) nagyja természetvédelmi terület, ezért maradhatott (majdnem) érintetlen, aszfaltozott utak nincsenek, így nincs autózaj, dudálás - helyette van madárcsicsergés és fenyősusogás; hihetetlen kontraszt a Strada Porumbaru (ott lakunk) hanghatásaihoz képest.
Földig érő felhők... vagy égig érő hegyek?:)
Miután épségben odaérkeztünk a Hotel Zanoaga-nak nevezett, valójában inkább téliesített cabaná-nak (hegyi vendégháznak) minősíthető műintézménybe, elfoglaltuk a szobánkat. A kocsi hőmérője ekkor (déli 12.00) 15C-t mutatott, és nem sok jót jósolt, hogy a tulajdonos - ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy már befűtöttünk - csak annyit mondott, hogy "hát igen, jó hideg lesz éjszaka".:))
Apróbetűs megjegyzés: a román hegyekben háromféle szálláslehetőség van. Vannak a (z egy-két csillagos) hotelek, a cabana-nak nevezett vendégházak, valamint a salvamont-nak nevezett menedékházak. A cabana-kban 6-7-8 ágyas szobák vannak, általában nincs folyóvíz, viszont van valami étterem-szerűség, de legalábbis konyha. A vendégház pedig gyakorlatilag négy fal, meg egy tető. A Hotel Zanoaga egyszerre cabana és hotel: vannak kétágyas szobák, fürdőszobával, az a hotel, és vannak 8 ágyas helyiségek, közös fürdővel, na az a cabana. Egyébként az országban mindenhol szabad a (vad)kempingezés, most is figyelemreméltó tömegek dacoltak sátraikban a zord időjárással a hotel körül, minden tiszteletünket kivívva.
Gyorsan összepakoltuk a menetfelszerelést és túrázósra vettük az öltözetet is. Ádám indulás előtt szeretett volna inni egy kávét, jó lesz az nem annyira forrón is alapon a csapból nyert melegvízből:). Bár a tulajdonos szólt, hogy pár percig folyassuk, végül feladtuk az instant-kávé projektet, mivel sem néhány, sem sok-sok perc alatt nem jött egy csepp melegvíz sem a csapból. Ez szintén nem sok jót sejtetett estére...:))) Emberke végül az étteremben ivott egy kávét, azután elindultunk a szombati túrának kinézett szakaszra, a Scropoasa-tóhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése